Kevés olyan autentikus cigányzenekar van, amelyik azután is meg tudja őrizni tisztaságát, miután igazán népszerűvé vált. Sokan elfelejtik, honnan jöttek, hova tartanak és az, ami egykor a hangszerek kíséretében őszintén rezgett a torokban, idővel megkopik, és egyre hamiskásabban szól.
A Parno Graszt szerencsére az a csapat, amelyik meg tudta őrizni azt a kedvességet, azt az egyszerűséget és vidámságot, ami zenéjüket leginkább jellemzi. Ez a banda eszelősen szerethető, és pont azért, mert nem akarnak mások lenni, mint akik. Nem akarják hagyományörző cigánydalaikat túlcifrázni, mert tudják, mekkora energia lakik fülbemászó dallamaik letitsztultságában.
Koncertjeik alkalmával megelevendik a vidéki kocsma pálinkaleheletű hangulata, zörögnek a szekerek, pörögnek a szoknyák és suhognak a falevelek. Amikor először hallottam őket, nem tudtam betelni a látvánnyal, a zenészek szendvedélyesek, a szemek izzanak, az énekes asszonyok csípői ringanak. Ha némajáték lett volna, akkor is elnéztem volna őket órákig. A kannás egyszerre két kannán játszik, a szájbögő futamok megunhatatlanok, a dalszövegek klasszikusok, a taktus pedig előbb utóbb bárkit táncra perdít.

Újpalotai Napok