Km.: Schöck Atala (alt), Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba); vez.: Alekszandr Szladkovszkij
Szergej Prokofjev: Alekszandr Nyevszkij – kantáta, op. 78
Dmitrij Sosztakovics: V. (d-moll) szimfónia, op. 47
Két 20. századi orosz kortárs, mindketten megszenvedték a szovjetrendszert, újra és újra áldozataivá válva a diktatúra „kultúrpolitikájának”. Prokofjev, aki az érvényesülés reményében tért vissza Nyugatról hazájába, ezt a művét eredetileg filmzeneként komponálta Eizenstein alkotásához, A jégmezők lovagjához. Sosztakovics V. szimfóniája zenekari termésének egyik legjelentősebb darabja. A koncert orosz-tatár karmestere legsajátabb területén mozog e két alkotást vezényelve.
A Nyevszkij-kantátát Prokofjev 1938/39-ben írta, az V. szimfóniát Sosztakovics 1937-ben, a két mű tehát ugyanazt az időszakot reprezentálja. A héttételes kantáta megalkotásakor Prokofjev megőrizte a történelmi összecsapást illusztráló filmzene pátoszát, dús hangzását, széles gesztusait. Emellett a máskor szögletes, ironikus, szarkasztikus Prokofjev ebben a művében erőteljes szláv hangot üt meg népies-nemzeties kolorittal, olyannyira, hogy sokszor úgy érezzük, a mű stiláris gyökerei Muszorgszkijig érnek az orosz múlt talajában. Sosztakovics V. szimfóniája a zeneszerző egyik igazi, nagy sikere, ám a rendkívüli szuggesztivitású és erejű, négytételes művet másképp értelmezte a közönség, és másképp a politikai szólamokban gondolkodó, hivatalos kritika. A mintegy félórányi ovációval fogadott leningrádi premier hallgatói (akik közül sokan sírtak a mű Largo tétele közben) a sztálini terrort elszenvedők jajkiáltásaként értelmezték a darabot, míg a hivatalos elemzők „a szovjet ember személyiségfejlődésének folyamatát” vélték kiolvasni e szimfonikus „Bildungsroman”-ból. A koncert karmestere, a taganrogi születésű, ötvenhat éves Alekszandr Szladkovszkij a Tatársztáni Nemzeti Szimfonikusok művészeti vezetője.
