J. S. Bach: IV. (D-dúr) zenekari szvit, BWV 1069
Ligeti: Mysteries of the Macabre
Brahms: III. (F-dúr) szimfónia, op. 90

A Fesztiválzenekar művészei korhű hangszereken megszólaltatnak egy Bach-szvitet, rögtön utána elhangzik Ligeti György avantgárd „antioperájának” bravúros koloratúrária-füzére a még csak húszas évei végén járó, versenygyőztes német szoprán, Anna-Lena Elbert szólójával, végül a szélsőségek bebarangolását követően, mintegy szintézisként a jóval kimértebb és konzervatívabb Brahms keserédes szimfóniája zárja a hangversenyt - lehet koncertprogram ennél színesebb?

Bach utolsó zenekari szvitje igazi nyitánynak való darab, a szerző sem véletlenül nevezte Ouverture-nek a teljes művet. Az első tétel hagyományosan a francia operanyitány pontozott ritmusait és fenséges hangulatát idézi - némi olaszos fűszerezéssel. A kor divatjához illően ezt stilizált táncok sora követi.
Gepopo, a brueghellandi titkosrendőrség főnöke figyelmezteti Go-go herceget: a hírszerzés tudomására jutott, hogy egy hatalmas üstökös tart feléjük, amely el fogja pusztítani a bolygót. A kódolt üzenet a hírnök félelme és paranoid hisztériája miatt szinte érthetetlenné válik. Ligeti egyetlen operája, a Le Grand Macabre abszurd karikatúra, szellemes irónia, virtuóz groteszk. Kiváltképp igaz ez az 1991-ben önálló koncerttarabbá vált Gepopo-áriákra. A világvégét kétségbeesetten megéneklő rendőrfőnök szólama elképesztően nehéz technikai feladat elé állítja a szoprán szólistát, a néha kórusként is működő kamarazenekar hasonló virtuozitással kíséri a segélykiáltást.

Brahms III. szimfóniáját gyakran Beethoven Eroicájához hasonlítják, pedig Brahms hőse egészen más. Az F-dúr alaphangnem gyakori mollra színezése és az első tétel zenei konfliktusai jól mutatják: a hős itt elsősorban önmagával küzd. A tételek baljós lezárásai, a lassú tételre tánctétel helyett adott újabb komor, lassú válasz, valamint a finálé diadalmas befejezés helyetti elcsendesedése lélektani drámává rajzolja át a megszokott hősi menetelést.