Schumann: Manfréd-nyitány, op. 115
Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54
Schumann: IV. (d-moll) szimfónia, op. 120
Egy egész estés kísérőzenéből csak a nyitány válik népszerűvé, egy egytételesnek tervezett koncertdarab csak további két tétellel kiegészítve arat sikert, egy szimfónia pedig csak évtizednyi gondolkodást, majd revíziót követően nyeri el végleges formáját. Robert Schumann életműve tele van ezekhez hasonló akadályokkal, nehézségekkel, küzdelmekkel. A német zenei repertoár egyik legavatottabb dirigense, a BFZ élére már-már hazajáró Marek Janowski és a „lenyűgöző technikát szellemi tartalommal ötvöző” zongoraművész, Francesco Piemontesi közös koncertjén három Schumann-mű szólal meg.
Schumann nemcsak a zenében, az irodalomban is jártas volt. Ennek eredménye számos írása, gyönyörű dalai és az életmű egyetlen operája, a Genovéva is. 1848-ban újabb operán kezdett dolgozni, ezúttal Byron Manfréd című drámája nyomán. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, az eredmény azonban - a szöveg iránti tisztelete miatt - végül egy zenés drámai költemény lett, sok helyen zenekarral kísért prózával. Az önsanyargató Manfrédot bemutató szomorú és nyugtalan, máskor démoni és vad „in medias res” nyitány minőségben és népszerűségben is magasan túlszárnyalja a darab többi tételét.
1841-ben Schumann lírai fantáziát komponált zongorára és zenekarra. A siker elmaradt, ezért négy évvel később felesége, Clara ösztönzésére két további tétellel egészítette ki a darabot. Így született meg az a-moll zongoraverseny, amely már a bemutatón óriási sikert aratott: a nyitótétel gyönyörű zenei párbeszédei, az Intermezzo szélsőséges érzelmei és a szünet nélkül berobbanó energikus finálé virtuozitása a legnépszerűbb versenyművek közé emelte a kompozíciót.
Az 1841-es év sikereket is hozott Schumann számára. Ekkor mutatták be I. szimfóniáját, amelynek lelkes fogadtatása után azonnal újabb írásába kezdett. Miután a premieren megbukott, Schumann eltette a szimfóniát, és csak tíz évvel és két másik szimfóniával később vette elő és dolgozta át - immár IV. szimfóniaként. A négy, egymást szünet nélkül követő tétel egy hathangos, mottószerű motívumból építkezik, amely a nyitótétel lassú bevezetésétől a Romanze gyönyörű oboa-cselló párbeszédén és a szapora scherzón át a beethoveni fényességgel áradó fináléig végigkíséri a művet.