km.: Jóföldi Anett (fuvola), Johannes Grosso (oboa), Szőke Zoltán (kürt), Polónyi Ágnes (hárfa)
Mozart: 6. (D-dúr) szerenád („Serenata notturna”), K. 239
Cimarosa: G-dúr versenymű fuvolára és oboára, G. 1077
Grandjany: Szimfonikus költemény, Op. 6
Haydn: 49. (f-moll, „La Passione”) szimfónia, Hob. I:49
A könnyed szórakozástól a megrázó drámáig ível Takács-Nagy Gábor sorozata, a Haydn–Mozart Plusz legújabb koncertje. Mozart szokatlan apparátust előíró műve és Haydn hangversenyt záró, „szenvedélyes” szimfóniája között ezúttal a bécsi mesterek művészetéből sokat merítő Cimarosa és az a Grandjany kap helyet, aki jelentős szerepet játszott a Mozart által is gyarapított hárfairodalom további bővítésében. Ritka alkalom, hogy egy koncerten két kettősverseny is megszólal. A szólisták nemcsak a zenekar tagjaiként bizonyítottak már sokszor, hanem a 2019-es Végh Sándor Versenyen épp ezekben a duófelállásokban nyerték meg a klasszikus kategóriát.
A szerenádokat gyakran nyitja vagy zárja (esetleg nyitja és zárja) indulózene, ami a zenészek be- és kivonulását szimbolizálja. Indulóval kezdődik a Serenata notturna is, finálénak azonban Mozart egy akkoriban népszerű bécsi utcai nótát választott a képzeletben egyre távolodó muzsikusoknak. A két együttesre – szóló kvartettre és üstdobbal kiegészített vonósokra – írt darab nyitányában kiemelkedő szerepet kap a timpani, míg a középső menüett tételben a vonósok váltogatják az elegáns és gúnyos frázisokat.
Nem maradunk gúny nélkül Cimarosa művében sem: a 18. század végi vígopera egyik legnagyobb alakja számos tréfás elemet csempészett két fuvolára komponált – és Heinz Holliger által átdolgozott – darabjába. Az első tételben sokféle téma kínálkozik a szólistáknak, hogy bemutassák technikai sokszínűségüket. A páratlan lüktetésű, áriaszerű lassú tételben fürge figurák állnak szemben a zenekar nyugodtan pulzáló hangzásával, majd szünet nélkül berobbanó táncos rondó zárja a művet.
A francia származású amerikai Marcel Grandjany a 20. század közepének egyik meghatározó hárfaművésze volt, számos szólóhárfamű és átirat szerzője. Kevés zenekaros művéből a legismertebb a gregorián dallamra komponált Rapszódia és az Ária klasszikus stílusban. Ezúttal hárfára, kürtre és zenekarra írt – igen ritkán műsorra tűzött – Szimfonikus költeménye szólal meg.
A koncertet záró Haydn-szimfónia a szenvedélyességéről ismert Sturm und Drang irányzat jegyében született. A komor f-moll zenét a nyugodt harmadik tételt leszámítva mindvégig szenvedély fűti. A kontrasztokban gazdag lassú nyitó tétel azonnal megteremti a drámát, amit a széles ugrásokkal induló második tétel csak fokoz. A harmadik tétel után a fináléban visszatér a sötét hangulat, és Haydn szokásával ellentétben a mű legvégén sem oldódik fel.
Haydn–Mozart plusz II: Mozart, Cimarosa, Grandjany, Haydn