Mozart: 4. (Esz-dúr) zongoraszonáta, K. 282
Beethoven: 31. (Asz-dúr) zongoraszonáta, op. 110
Mozart: 10. (C-dúr) zongoraszonáta, K. 330
Beethoven: 32. (c-moll) zongoraszonáta, op. 111
A budapesti közönség először 1987-ben hallhatta a már akkor is világjáró zongorafenomén, Mihail Pletnyov játékát. „A zongoráról, hangzásáról Pletnyov mindent tud. [...] Örömét leli a hangszerében, s még inkább a megszólaltatott zeneművekben. Nem magánügye ez az átlelkesített öröm, hallgatóságával megosztja minden pillanatát.” Ily lelkesen írtak akkor az 1978-as moszkvai Csajkovszkij-verseny diadalmas győztesének zeneakadémiai debütálásáról, és alighanem ugyancsak ilyen átlelkesített öröm vár majd most a két-két Mozart- és Beethoven-szonátát ígérő szólókoncert közönségére is. Hiszen habár időközben zenekar-alapítóként és karmesterként is tiszteletreméltó helyet követelt magának a nemzetközi zeneéletben, azért a hatvankét esztendős Pletnyov mindmáig változatlanul a zongorajáték kikezdhetetlen rangú jelenkori nagyságai közé tartozik.
Az 1774-ben, illetve 1783-ban komponált két Mozart-szonáta az orosz művész zongoraestjén Beethoven legutolsó szonátáinak szomszédságában hangzik majd fel. A koncert meghirdetett műsora ilyesformán a kései, 1822-es, mindössze kéttételes c-moll szonátával fog véget érni, amelynek olyan emlékezetes szerep jut Thomas Mann zenei fejtegetésekben bővelkedő időskori regénye, a Doktor Faustus lapjain. Ott a muzsikus Wendell Kretzschmar szájába adja a szerző a mélyértelmű meglátást, amelyet úgy lehet, Mihail Pletnyov hangversenye is élményszerűen igazol majd: a második, Arietta elnevezésű tétel Beethoven végső búcsúja a szonátától mint műfajtól és mint hagyományos formától.
Favoritok