Koncert

Laibach (SI) - The Sound of Music Tour 2019

Laibach előadó
A38 Hajó (Koncertterem)
2019. február 22. (péntek) 20:00
Ár: 6500 Ft, elővét: 5900 Ft

Helyszín:

A38 Hajó (Koncertterem)
1113 Budapest, XI. kerület Henryk Sławik rakpart

Tavalyi fellépése után ismét az A38 Hajón koncertezik a kultikus szlovén indusztriál-úttörő-képzőművész-zenész csoport, a Laibach! A kollektíva tavalyi-tavalyelőtti koreai kalandjának eredménye a Sound of Music című friss nagylemez, melyen szokás szerint egy zenei klasszikust (ezúttal A muzsika hangját) sajátít ki, borít be brutális indusztriál körítéssel és angyali hangú gyerekkórussal. A lemezhez nagyszabású turné társul, melynek során a Laibach február 22-én visszatér az A38-ra, hogy Ivan Fras, legendás pilótasapkájában, dübörgő basszushangján, ipari sújtások között sorolja fel nekünk, melyek is a kedvenc dolgai.


Ha létezik kultikus zenekar Közép-Európában, akkor a Laibach az, elsősorban azért, mert ezt a kultuszt a tagok maguk gerjesztették. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a nyolcvanas évek elején alakult szlovéniai (akkor még jugoszláviai) művész-, zenész- és provokátorcsoport milyen elemi hatást gyakorolt a korszak gondolkodásmódjára. Hogy milyen brutális csapásként érte a szocialista blokk kultúrpolitikáját egy maréknyi, alig leplezetten náci és kommunista katonai és ideológiai jelképeket használó, Wagnert és a korabeli mainstream popzenét egyaránt parodizáló avantgardista. Pedig ‒ válaszolják ironikusan a képzőművész tagok az ellenük felhozott vádakra ‒ "csak annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler festő volt". A Laibach kétségkívül a legnagyobb hatást gyakorolta a keleti blokk együttesei közül. A Frankie Goes To Hollywoodtól a Rammsteinen át Marilyn Mansonig és a Nine Inch Nailsig számtalan zenekar és zenei irányzat táplálkozik a laibachi örökségből, akár a látványelemekre, akár a zenére, akár a szövegekre gondolunk.


A kollektíva története 1980-ban, abban a jelképes éveben kezdődött, amikor Lengyelországban megalakult a Szolidaritás és bevezették a szükségállapotot, Jugoszláviában pedig meghalt Joszip Broz Tito. Egy Ljubjanához közeli bányászvárosban, Trbovljében megalakul az eredetileg képzőművész-csoportként indult Laibach (mely nevét Ljubjana német elnevezéséből nyerte). A csoport később ‒ egyéb színházi és képzőművészeti kezdeményezésekkel egybeolvadva ‒ NSK, azaz Neue Slowenische Kunst néven valóságos művészi állammá nőtte ki magát, és a Laibach eme összművészeti szerveződés zenei leágazásává alakult.


Már korai koncertjei és performanszai óriási botrányt okoztak Jugoszláviában, ahol a náci jelképekkel kokettáló társulat egyenesen az önmagát a partizánmítosszal megalapozó jugoszláv állam szívébe talált. A betiltások és hatósági eljárások ellenére a Laibach 1985-től kezdve viharos tempóban kezdte megjelentetni lemezeit. A zenekar nemzetközi hírneve is egyre nőtt, és 1987-ben a Mute-nál (a Depeche Mode és Nick Cave kiadójánál) megjelent az Opus Dei album. A lemezen található brutál-indusztriál feldolgozások, például az osztrák Opus népi mulatós rockhimnusza, a Life Is Life vagy a Queen One Visionjének metálos-Wagneriánus-pszeudonáci átértelmezései, illetve a megjelenést követő turné valósággal a mainstreambe katapultálta a Laibachot.


A zenekar ezek után tudatosan és következetesen sajátította ki a popkultúra produkcióit. Megjelentette a Sympathy for the Devilt, ami nem más, mint a híres Rolling Stones-szám egy nagylemezre való különböző indusztriál-hangulatú feldolgozása, vagy a Let It Bet, ami az egykori Beatles-klasszikus teljes átköltése. "Nem hiszünk az eredetiségben" - jelentették ki a Laibach tagjai, amikor jóval később megkérdezték tőlük, hogy nem zavarja-e őket az életművét és külsőségeit teljes egészében tőlük lopó Rammstein óriási sikere. "Nem hiszünk az eredetiségben, ezért a Rammstein nem is lophatott tőlünk." Ez az esztétika végigvonul a Laibach-lemezek során, szégyentelenül és kételyek nélkül nyúlnak bármilyen anyaghoz, legyen az popsláger, Wagner-opera vagy nemzeti himnusz. A Laibach utóbbi időben született lemezei is ilyenek: a 2006 őszén megjelent Volk tizenhárom állam (köztük a Vatikán) és ráadásként az NSK hivatalos himnuszát tartalmazza - természetesen a jól megszokott indusztriál-techno átdologzásban. A következő, 2008-as sorlemez, a Laibachkunstderfuge is pontosan ezt az esztétikát követi: ezen, a kötelező szójátékot kihasználva sajátítják ki, és értemezik újra J. S. Bach műveit, bizonyítva, hogy a barokk egyházi orgonamuzsika szoros kapcsolatban áll a szételektronizált ipari technóval. Ezt követte a sokatmondó című Volkswagner projekt, aminek zenei (és ideológiai) tartalmáról mindent elárul a Richard Wagnertől idézett mottó: „Rendkívüli vágyat érzek, hogy megvalósítsam a művészi terrorizmust.”


Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a szocialista blokk felbomlásával, a hidegháború végével - és az üzletileg jóval sikeresebb hasonló zenekarok feltűnésével - a Laibach, éppúgy, mint a politikus-művészi indusztriál válságba került. Ám a 2004-ben megjelent életmű-összegző válogatáslemez, az Anthems, és azt követő amerikai turné újra a figyelem középpontjába állította a Laibachot. A turnéról készült Divided States of America DVD erőteljes dokumentuma annak, hogy a - ki tudja, hányadszorra - megújult zenekar ismét eltalálta a közhangulatot, jelesül a szeptember 11. utáni össz-amerikai félelmet és bizonytalanságot. Később a zenekar akítvan részt vett a 2010-es évek egyik legszórakoztatóbb filmes fenoménjának, a Hold túloldaláról a Föld ellen inváziót indító nácik kalandjait steampunk díszletek között megörökító Iron Sky című film elkészítésében.


És a Laibach ezután sem állt meg: az elmúlt pár évet ismét egy súlyos, és sokakat felháborító projekttel töltötte: két észak-korai fellépést szervezett magának a japán megszállás végének 70. évfordulójára, az utazásról meg dokumentumfilmet készített Liberation Day címmel. De még mielőtt az atomcsapással fenyegetőző diktatúrával való Dennis Rodman-i kokettálással vádolhatták volna a zenekart, a világpolitikai kocka is fordult: a Laibach megint zseniális érzékkel előzte meg korát, hogy alig pár hónappal később már Donald Trump twitteljen arról, mekkora spanok is ők Kim Dzsongunnal. (Tavaly aztán a Laibach Dél-Koreában is fellépett, így ez lett az egyetlen nyugati zenekar, amely elmondhatja magáról, hogy mindkét Koreában koncertezett.)


A Laibach új lemeze múlt pénteken, november 23-án jelent meg, és szorosan kötődik a koreai kalandhoz: Phenjanban több dalt is játszottak A muzsika hangja (The Sound of Music) című klasszikus musicalből, ugyanis köztudott, hogy ez a film valamilyen okból nagyon népszerű Észak-Koreában, olyannyra, hogy az iskolákban is használják angoltanításhoz. A kollektívát aztán annyira elragadta az 1965-ös film varázsa, hogy egy teljes lemeznyit dolgozott fel a musicalből. A legnagyobb sláger, a My Favorite Things videóklipje már korábban megjelent, ebben a frontember, Milan Fras legendás pilótasapkájában, gyermekkórussal a háttérbe dörmögi el "kedvenc dolgait". A friss, a lemezt és a turnét beharangozó második klip a filmbeli butácska bábelőadás szintén klasszikussá vált jódlizós dala: a Lonely Goatherd, azaz A magányos kecskepásztor.


A Laibach ezt a tőle megszokottan meghökkentő, ironikus, indusztriális feldolgozáslemezt mutatja be február 22-én az A38 Hajón.