Lukács Miklós és a Cimbiózis trió zenei világának varázsa, hogy nem adja meg a hallgatónak a műfaji címkézés bárgyú örömét. A Zene az időtlen percek magányából című lemezen a műfajok már csak olyan útszéli jelzőoszlopként szolgálnak számára, amelyek azt jelzik: merre nem érdemes menni. Ezen az albumon megtalálható a jazz, ott van benne a népzene úgy autentikus, mint bartóki formájában, a díszítésekben fellelhető a városi cigányzene, s a rockzene vulkanikus energiái is felbukkannak itt-ott. A kompozíciók logikájában, az összetett harmóniákban pedig megbújik a teljes klasszikus hagyomány Bachtól Debussyn át Kurtágig. A két részre tagolható album első felében a metronómmal mérhető, objektív idő és az ismerős zenei formák dominálnak, a másodikban azonban Lukács megfoszt minket a fogódzóktól. Az utolsó négy kompozícióban ugyanis a szubjektív idő diktál, ami úgy folyik szét a darabokat intellektussal megragadni igyekvő hallgató előtt, mint Dalí órái. Kosztolányi Dezső szavaival: „az illanó idő szívdobbanása”.