Művészete nem szórakoztat, hanem érzékeltet, láttat, gondolati, szellemi összecsengésekre mutat.
„Megkockáztathatom, hogy Gadó Gábornak több tisztelője és csodálója van, mint értője. Ennek oka nem annyira bonyolult: ránézésre zenész, ad absurdum (eredetileg) jazzgitáros, akitől azt várják az emberek (talán nem is alaptalanul), hogy igényes szórakozásban részesítse őket, de közvetlenül szembesülve művészetével némelyek elbizonytalanodnak... Mert nem szórakoztat, hanem érzékeltet, láttat, gondolati, szellemi összecsengésekre mutat, az ’épp hogy rezdülést’ és az erőt jeleníti meg, akár egyszerre is – vagyis teremtve játszik.” (Matisz László)
Gadó Gábor feltűnése valódi felüdülést jelentett az ezredforduló tájékán: nem csupán az akkori kvartettjéből áradó mély zeneiség, hanem annak ígérete is, hogy a BMC Recordsnál szabályos időközönként megjelenő lemezein újabb és újabb kincsekre bukkanhatunk... ...Gábor szívesen nevezi a zenéjét fohásznak. Ettől az még lehetne naiv, egy bigott ember önszuggesztióból táplálkozó eksztázisa is, de épp a fordítottja ennek. Gábor úgy komponál, ahogyan a nagy misztikusok imádkoznak: az ima nem annyira az áhítat kifejezése, mint inkább a virrasztásé, a vigíliáé.
Zenésztársai: Ávéd János – szaxofon, Halmos András – dob, Horváth Balázs – bőgő.