„Meditációban nem lehet cél, ott gondolattalanság van. Persze mondhatom azt, hogy belemegyek meditációba, mint kitûzött célba, de amikor benne vagyok akkor már nincs cél.”
Nos, arra értettem, hogy amikor elhatározod, hogy meditálni fogsz, akkor valami cél érdekében teszed ezt. Lehet, hogy éppen nem gondolod át a célt, mert már napi rutin; de napi rutinná is valami cél érdekében tetted. Tehát igyekszel valamifajta lelki-szellemi célra. A wikipédia a következõt írja: http://hu.wikipedia.org/wiki/Medit%C3%A1ci%C3%B3 „A CÉL a lelki béke, megnyugvás keresése. A meditáció a már megértett információt tapasztalattá változtatja. Elsõ szinten az a CÉLJA, hogy lenyugtassa és egy helyben tartsa a tudatot. Teret HOZ LÉTRE a tapasztaló és annak tapasztalatai között, a bölcs ember számára LEHETÕVÉ TÉVE, hogy az élet komédiáiban vállaljon szerepet, és távol tarthassa magát a tragédiáktól. E védelmezõ távolságot általában úgy ALAKÍTJUK KI, hogy a légzésünkre figyelünk, vagy egy buddhaformára összpontosítunk – a meditáció ezen fajtáját szanszkritul samatá-nak, tibetiül siné-nek hívják. HA KÉPESEK VAGYUNK ezt a tudatállapotot megtartani meditációnk „laboratóriumi körülményei” között, fokozatosan MEG FOGJUK VALÓSÍTANI a hétköznapokban is. Ez a FEJLÕDÉSÜNK ELSÕ LÉPÉSE, mely a mély felismerés, valamint a komplikáltabb GYAKORLATOK alapja.” Ezek a mondatok mind valamifajta teleologikus, célvezérelt cselekvést jelölnek, a meditáció nem csupán kering, mint gólyafos a levegõben, hogy aztán véletlenül rázuhanjon valakire, aki elmerül benne.
A meditáció hosszútávú céljai pedig végképp nagyszabásúak: „Ez a belsõ melódia meggyógyíthat MINDEN sebet, beteljesíthet MINDEN vágyat, és enyhíthet MINDEN világi szomjat. Ez MINDENHATÓ és csupa szeretet. Mivel mi ebbõl a Hangból vagyunk, ezért az ezzel való kapcsolat szívünkbe békét és elégedettséget hoz. Miután ezt a Hangot halljuk, egész lényünk változik, és az életrõl alkotott MINDEN nézetünk nagymértékben megváltozik a legjobb irányba…A belsõ békét elérve MINDEN mást is elérünk. MINDEN elégedettség, az ÖSSZES világi és mennyei vágy beteljesülése Isten Országából fakad – ami ÖRÖK harmóniánknak, ÖRÖK bölcsességünknek és MINDENHATÓ erõnknek belsõ felismerését jelenti. Ha ezeket nem érjük el, SOSEM találunk beteljesülésre lehet akármilyen sok pénzünk vagy hatalmunk, vagy bármilyen magas pozíciót tölthetünk be.”
Azaz: a meditációval az emberek ugyanazt a CÉLT szeretnék elérni, amirõl már írtam, hogy az ember alapvetõ motivációja: az, hogy ne legyen hiányérzete. A pozitív teljességet nem is tudjuk elképzelni; a célunk az érzékelt hiányérzeteink leküzdése. A teljességet tehát sokkal inkább csak efféle negatív állításokkal tudjuk megfogalmazni: minden seb meggyógyulása, minden szomj enyhülése, minden vágy beteljesülése.
A meditációval mindezt elérhetõnek vélik ebben a világban, ebben az életben, ezen a földön. Nyilván azért, mint amit már írtam is: mivel a hindu elképzelés szerint a világ teljes, az ember teljes, azaz isten; ha másképp érzékeli, az csupán illúzió, tudatlanság; ha a tudatlansága elmúlik, ráébred a teljességre, felismeri önmaga istenségét.
A keresztény elképzelés azonban a teljességet a túlvilágra teszi, mivel a keresztény világkép szerint a világ hiányos, az ember hiányos, ebben az életben lehetetlen a teljes beteljesülés; az ember nem isten, nem azonos istennel, még csak nem is a része, sõt: el van szakadva tõle. A szakadás oka nem a tudatlanság, hanem a bûn.
De visszatérve a meditációra: nyilván nagyon is meghatározott célja van: a „ráébredés”, „felismerés”, „megvilágosodás”, azaz hindiül a móksa. Ezt még egyszer bemásolom ide részletesebben, most más weblapról:
„Ez a világkép magában hordozza azt a meggyõzõdést, hogy az e világi létezés illuzorikus, ezért minden emberi erõfeszítésnek a látszatok szövevényébõl való kiszakadásra, más szóval a karma és a szamszára gépezetének hatástalanítására kell irányulnia. A végsõ cél a felszabadulás (móksa). Ez akkor valósul meg, amikor a lény véglegesen hátat fordít az e világi létezés tûnékeny délibábjainak, és rátalál az örök, határtalan, mindent átfogó végsõ valóságra, amely túl van a szavakon és a fogalmakon; ez a brahman, „a létet és a nemlétet is önmagában hordozó” egyedüli realitás, mindenfajta létezés valódi oka és alapja, forrása és célja. Az univerzum a brahmanból árad ki, tehát a brahman jelenik meg a világegyetem alakjában, minden létezõ a brahman, s valamennyi lény önvalója, szubsztanciája, énje (atman) a brahmannal azonos. A dolgokat a brahman teremti, fenntartja, átalakítja és visszafogadja önmagába. A brahman a létezés maga, tulajdonságok és minõségek nélküli, tehát személytelen, ettõl függetlenül valamelyik személyes isten - Visnu vagy Siva - alakjában is szemlélhetõ. A móksa, azaz a hindu hagyomány szerinti legmagasabb rendû vallási cél ezért - egy újabb megfogalmazásban - AZ INDIVIDUÁLIS ÉN ÉS A KOZMIKUS ALAPELV VÉGSÕ AZONOSSÁGÁNAK TUDATOS FELISMERÉSE. Az az alapvetõ hit, hogy a sokaság nem más, mint az Egy, az ind szellemi élet kvintesszenciája, amely háromezer éve gyakorlatilag változatlan.
A móksa elérésének gyakorlati eszközei különfélék. A már említett Bhagavad-gítá, a hinduizmus legnagyobb hatású és legtekintélyesebb szövege azt tanítja, hogy a karmát valójában nem is maguk az emberi akciók generálják, hanem a vágy, amely ezen akciók céljára irányul. A karma bilincseibõl való kiszabaduláshoz a Bhagavad-gítá szerint három ösvény (márga) vezet (ezek értékükben különbözõek ugyan, de nem zárják ki egymást): 1. a karma-márga („a kötelességek útja”); aki ezen jár, szenvtelenül és engedelmesen végrehajtja az összes társadalmi és rituális feladatot, amely helyzetébõl fakad; 2. A DZSNYÁNA-MÁRGA („A TUDÁS ÚTJA”), AZAZ A MEDITÁCIÓS GYAKORLATOK RÉVÉN MEGVALÓSULÓ, ÉRTELEMFÖLÖTTI, MISZTIKUS ISMERET, AMELY AZ INDIVIDUÁLIS ÉN ÉS A BRAHMAN AZONOSSÁGÁT TÁRJA FÖL; 3. végül pedig a bhakti-márga („az érzelmi odaadás útja”), valamely személyes isten rajongó imádata. A három út mindegyike más-más típusú embernek való.” http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/hinduiz.html

„ A "céltalanság veszélyes lehet". Azt írtam ,hogy célvezérelt lehet valami pl. Éhes vagyok, és ezért eszek, de amikor eszek akkor azt már tehetem gondolatok nélkül.”
Az ember nem csupán azért ehet, mert éhes. Hanem mert ez pl. a közösség egyik összetartó cselekvése (egy másik ilyen az ivás). Ha emberek találkoznak, az élményt nagyon gyakran közös evéssel is kiegészítik. Aztán valaki ehet azért, mert szomorú, fáradt, ideges, vagy mert látja, hogy más is eszik (pl. fagyit az utcán). És vannak olyan emberek, akik szinte minden hiányérzetüket a tudatukban úgy érzékelik, hogy „éhes vagyok”. Noha nem a gyomrukban van hiány, de valamilyen oknál fogva képtelenek megkülönböztetni egymástól a különbözõ hiányérzeteiket. Talán mert a valódi hiányuk/hiányaik betöltésére nincs lehetõségük, ezért azt tudat alatt átirányítják, nevesítik, és az evéssel valamiféle pótkielégülést nyernek. Ha ez többször ismétlõdik, függõséggé alakul: a homályos és névtelen hiányérzet ezután mindig éhségként fog nevesülni.


„Féljek attól akit szeretek? Ez így nehéz. Nem félelem kérdése az, hogy ne használjam ki a másikat, ne okozzak kárt neki. Egyszerûen nem teszek rosszat a másikkal, mert értelmetlen. Ha mégis rosszat teszek, félelembõl teszem. Tehát ez pont fordítva van.
Szeretet és félelem- mondja Popper. Ha szeretetteljes vagyok valakivel, akkor többé nincs szükség szabályokra, szabály csak ott van ahol félelem van.”
Bocsáss meg, de ezt úgy írod le, mint egy naivan ábrándozó kamasz. Ha tökéletes vagy, nincs szükséged szabályokra. Ha nincs hiányérzeted, nincs szükséged szabályokra. Ha Isten vagy, nincs szükséged szabályokra. De ha ember vagy, akkor kellenek. Amikor elkezdtem olvasni a Bibliát, láttam benne ezt a mondatot: „Isten a szeretet.” Aztán elolvastam a „szeretet himnuszát”, az 1.Kor.13-at, ami tételszerûen felsorolja, mit kell érteni szeretet alatt. Arra gondoltam, milyen fölösleges. Aki szeret, annak nem kellenek tételek.
Pedig kellenek. Mert magamtól nagyon is rosszul értelmezhetem, hogy mi a szeretet. Amit annak gondolok, talán egészen más; amirõl pedig nem gondolom, az lehet, hogy mégis. „Jószándékból valók a barátságos embertõl vett sebek; és temérdek a gyûlölõnek csókja.” Pl. egy filmben szerepelt egy indián, aki az éjszaka közepén felébresztett egy fiút, kirángatta az ágyból, kihajította a mínusz húsz fokos hidegbe, az ajtót pedig bezárta. A fiú késõbb megnyert egy szánversenyt. Ferenc József is katonás ridegséggel neveltette a fiát: volt, hogy a kisfiút hidegvízzel leöntve ébresztették vagy a füle mellett elsütöttek egy pisztolyt. Ferenc József azt hitte, szereti a fiát, de az végül öngyilkos lett. Nagyjából ugyanaz a bánásmód, mégis borzasztóan eltérõ hatást váltott ki. Vagy két „szerelmi” eset a Bibliából: az egyikben egy idõsebb asszony tanácsára a fiatal nõ éjszaka a „célszemély” mellé bújt – az nem csinált semmit, viszont másnap feleségül vette a nõt. A másik sztori szerint egy lány meglátogatott egy beteg fiút, hogy megetesse – a fiú pedig megerõszakolta.
Ezekben a történetekben igenis lehet látni, hogy nem árt, ha a szeretet félelemmel vegyül: az erõsebb féljen attól, hogy ne okozzon kárt a gyöngébbnek; féljen attól, hogy olyasmit tegyen, ami saját magának is rossz volna, vagy amit saját maga nem élt át. Egészen más egy szánversenyre készülõ fiatalt a hóba hajítani és más egy óvodás korút jéghideg vízzel vagy pisztolylövéssel ébreszteni. Azt pedig, ha egy nõ egyértelmûen kimutatja a vonzalmát, nem muszáj kihasználni vagy erõszakkal jutalmazni.
Vagy: egy híres barátság története, Dávid és Jónatán között. A barátságot Jónatán kezdeményezte, a trónörökös; mégis, meglehetõsen sûrûn arra kérte a neki alárendelt helyzetû Dávidot, hogy kössenek szövetséget, esküvel erõsítsék meg a barátságukat és azt, hogy Dávid soha nem fogja bántani õt vagy az utódait. Nem értem, minek ennyit esküdözni, szövetséget kötni és azt újra és újra megerõsíteni, ha barátok.
No, de a lényeg: egy gyerek még lehet naiv az emberi kapcsolatok és érzések terén, de aztán rájön, hogy nehezen értelmezhetõ, egymástól nagyon különbözõ, esetleg ellentétes érzelmek és dolgok keverednek egymás mellé. Az emberi kapcsolatok, helyzetek bonyolultak, egyszerûen túl összetettek ahhoz, hogy fekete-fehér dichotómiákba rendezhessük õket.

„Nem tudom Selye mit ért stressz alatt.”
http://erg.bme.hu/szakkepzes/fiziologia/Stressz1.pdf

”A Beckham gyerekek viselkedése alátámasztja a véleményemet.”
?

„A meditációban tényleg a semmit éli át az ember, csak éppen ez nem tudatos. Ezért tûnik furcsának.”
?

„A hóesés rajtam kívülálló dolog, a meditatív élmény viszont bennem van. Mindkettõt hagyom történni. Sem érte sem ellene nem tehetek semmit.”
A meditációt te kezdeményezed, tudatosan a meditáció mellett döntesz. Legfeljebb után spontán „üzemmódra kapcsolsz”.

„A takarítás példát említve, lehet gondolatokkal teli fejjel is csinálni, de akkor az nem meditatív, sõt inkább szórakozottságot eredményez.”
Teljesen mindegy, közben tévézel vagy meditálsz: ha nem figyelsz a takarításra, otthagyod a koszt. Megfigyelték, hogy egyszerûbb mûveleteket (mint ilyen a takarítás is) akkor végez jobban az ember, ha tudja, hogy figyelik. Mert akkor összeszedi magát és arra koncentrál, amit épp végez. Bonyolult mûveleteknél a hatás épp ellentétes; akkor mindenképpen a feladatra koncentrálunk, így a megfigyelés csak a szorongást növeli. A koncentrálást még egy tükör is segítheti: önmagunk tükörképét is külsõ megfigyelõként értelmezzük (tudat alatt). Kísérletekkel kimutatták, ha munkahelyen a kávégéphez tükröt szerelnek, a munkatársak sokkal kevesebb idõt töltenek fecsegéssel.

„Isten tényleg megjelenhet az emberben, bár nem árt tisztázni mit is értünk alatta.”
Te mit értesz?

„Mi oka volna rá? Nem kell, hogy oka legyen.”
Miért ne kéne?

„A létezésnek van oka?”
Még jó hogy van. A létezésünk oka (és célja) Isten. Mondjuk, mert Isten nem akar egyedül unatkozni, úgyhogy elfoglalja magát velünk. Még nekünk is unalmas, ha valami túl könnyû vagy monoton; úgyhogy azért ennyire bonyolult minden, hogy ne lehessen ráunni. Mi vagyunk az Isten ingergazdag környezete.

„Az, hogy isten keresztény-e nem tudom, kíváncsi vagyok a bûn fogalmára, az újjászületésre, és a megtérésre.”
A bûnt többféleképpen islehet definiálni. Pl.: bûn = hitetlenség. Ami nem hitbõl van, az bûn. De ez így túl elvont és misztikus, úgyhogy megpróbálom másképp: bûn mindaz a hiánybetöltési kísérlet, ami nem gazdagít, hanem elszegényít; amitõl az eredeti hiányérzet nem telik be, hanem még újabb és rosszabb, mélyebb hiány keletkezik tõle. Pl. nézzük a Psycho c. filmet: az anyuka maga mellett tartotta a fiacskáját, aki képtelen volt önálló felnõtt férfiként létezni. Az anyuka azt hitte, nagyon szereti a fiát, és a fiú is azt hitte, nagyon szereti az anyukáját. De azzal, hogy egymás érzelmi szükségeit betöltötték, pontosabban egymással töltötték be az érzelmi szükségeiket, valójában feneketlen ûrt teremtettek.
A megtérés és az újjászületés Isten érintése. Egyszerûen képtelenség eldönteni, az embernek ebben mekkora önálló része van, van-e egyáltalán. A damaszkuszi út történetét biztosan ismered. Isten megérint, te viszont nem ellenkezel. Van egy dalszöveg-részlet, ami esetleg világosabbá teszi: „S hogy a valaki Te lettél, Arról nem is igen tehettél, De azért nem kellett neked kétszer mondani.”
Jézus a megtérést egészen az ember önálló döntéseként mesélte el (Tékozló Fiú). Ez dalban elmesélve: http://www.youtube.com/watch?v=pdeYty9pI7k&annotation_id=annotation_842650&feature=iv (két részes!)
A vallásokat kívülrõl vizsgáló vallástudomány egészen pontosan ugyanúgy definiálja a megtérést, mint Jézus (kész röhej, de tényleg):
A kutatók szerint a megtérés olyan, egymás hatását felerõsítõ erõk eredõje, amelyek valahonnan eltaszítják, máshová pedig vonzzák az adott személyt.
A megtérés legfõbb indokaként a szociológusok a „viszonylagos nélkülözés”-t jelölik meg: depriváció mindaz, amiben egy egyén vagy csoport ténylegesen vagy legalább érzéseiben hátrányos helyzetûnek érez egy másik személlyel, csoporttal vagy internalizált elvárásokkal szemben. A nélkülözésnek öt fajtáját különbözteti meg:
- gazdasági (jövedelem)
- társadalmi (presztízs, hatalom, státusz)
- organikus (betegség, fizikai vagy mentális deformitás, hátrányos helyzet, stigmatizáció)
- etikai (társadalmi és csoportnormák közti eltérés – pl. kisebbségek esetén)
- pszichikai (hiányzik a megfelelõ értelmezési rendszer, világnézet az élet irányításához)
Ez az elmélet azonban, az indukciós következtetések törvényerejû használata miatt felszínesen értékel:
- mindig lehetnek olyan emberek, akik hasonlón deprivációt élnek át és nem fordulnak a valláshoz; tehát a depriváció nem vezet logikus kényszerûséggel a vallási megtérés élményéhez
- sõt, lehet, hogy a vallási entitáson belül a hiányérzet szintjei változatosabbak, mint egy kontroll csoport esetén
- az elmélet nem számol a vallás pozitív vonzerejével.

A „viszonylagos nélkülözés”-rõl rengeteg szó esik a Bibliában. Pl.: „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 5:3) „Õ pedig felemelvén szemeit az õ tanítványaira, monda: Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa.” (Luk. 6:20) „Boldogok, a kik sírnak: mert õk megvígasztaltatnak.” (Máté 5:4) „Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert õk megelégíttetnek.” (Máté 5:6) stb.

A megtérés folyamatát elemezve a szociológusok és a pszichológusok arra keresik a választ, hogy mik azok a pszichológiai, szociológiai jellemzõk, amik valószínûsítik a megtérést; milyen élmények, háttér, múlt, környezet vezet el jellegzetesen a megtéréshez, azaz mik a „tipikus megtérõ” jellemzõi. A magyarországi tapasztalatok azt mutatják, hogy a „megtérõk” többnyire
- fiatalok
- az átlagnál mûveltebbek, iskolázottabbak (A tanítások megértése intellektuális beállítódást igényel).
- városlakók
- gazdaságilag nagyobb mértékben függenek másoktól
- a férfiak számbelileg kicsit fölényben vannak, a nyugati tapasztalatok az ellenkezõjét mutatják
- több mint nyolcvan százalékuk legalább névleg már egy másik vallási entitáshoz is tartozott korábban, bár valószínûleg ez nem járt együtt vallási szocializációval. A nyugati tapasztalatok a szekuláris háttér jelentõs szerepét mutatják.

A tudomány a megtérés különbözõ fajtáit különbözteti meg:
- igazi vagy radikális megtérés: ennek modellje Pál apostol. Jellemzõi:
a. hirtelen, drámai
b. érzelmekkel telített, irracionális
c. egyedülálló
d. egész életvezetésre kiható változást eredményez
e. egész élettartamra kiható változást eredményez
f. egyéni, nem kollektív élmény
g. az egyén a folyamatban passzív, egy kívülálló transzcendens erõ viszi ezt véghez benne
- konszolidáció: egy korábbi identitás megerõsítése, állandósítása, meghaladása: pl. a nyugat-európai muzulmánok radikalizációja
- reaffirmáció: ebben szerepet játszik az élményszerû megtérés, de olyan embereknél, akik már korábban is vallásos környezetben éltek – ez tehát a második, harmadik stb. generációs vallásos fiatalokra jellemzõ típus.
- adherencia: valahová tartozás, megtérés nélkül. Ez leginkább a kultuszokra jellemzõ, amelyek nem követelnek sem kizárólagosságot, sem megtérési élményt. A totalitárius vallási entitásokra is jellemzõ ez a fajta csatlakozás, ha csak ideig-óráig tart is, tehát hosszú távon valószínû az adherens csatlakozók lemorzsolódása.
A megtérés folyamatában egyes kutatók az egyéni, mások a közösségi magatartás megnyilvánulását látják.
Vannak, akik egyenesen tagadják a megtérés spirituális különlegességét, és azt állítják, ez csupán az általános szocializáció része.
A definiálás bizonytalanságát éppen az élmény végletes szubjektivitása okozza: semmiféle empirikus, tapasztalati úton nem lehet megbizonyosodni a transzcendens tényleges megtapasztalásáról, kizárólag az elbeszélésekre lehet támaszkodni és abból következtetéseket levonni. Az elbeszélés viszont már afféle irodalom: az „X-élmény” (Erich Fromm) elmesélése a vallási közösség szóhasználata által.