2015. dec.4. és 6.
A világszínvonal vasárnap (és vélhetõen pénteken) estére beköltözött az Erkel Színház Don Giovanni elõadására. A meghirdetett címszereplõt, Ildebrando D'Arcangelot láttam pár éve a MüPa "félig-szcenírozott" elõadásában, parádés körítéssel (Bécsi Opera Fischer Ádámmal, Sztojanova mint Donna Anna és mások): afféle "good-looking", "fess" fiatalemberre emlékszem, nem sokkal többre. A helyette most "beugró" Erwin Schrottról késõbb.

A Don Giovanni jelen pesti színrevitele sûrítve tartalmazza mindazt, hogyan n e m szabad a 21. században operát rendezni, elõadni. A legrosszabb értelemben vett "hagyományos", "korhû" jelmezekben és díszletek között (még inkább elõtt) ácsorogva éneklik szólamukat a szereplõk: bejön(nek), elénekli(k), balra-jobbra (esetleg hátra) ki, nagyjából ennyi. Vagy ez egy opera-paródia lenne? Annak még rosszabb. A nagy ötletnek szánt újítás = a két 1. emeleti proszcéniumpáholy belépcsõzése-bejátszása csupán az irdatlanul széles színpadnyílást szélesíti még tovább, hasznos funkciót csupán az elsõ fináléban tölt be, amikor a báli jelenetben egyszerre három zenekar húzza a talpalávalót és ezt nem könnyû jól megoldani, fõleg ott, ahol forgószínpad sincs.
100-120 évvel ezelõtt, különösen az akkori nagy Wagner- majd Verdi-láz idején unalmasnak hatott (volna) az univerzum (egyik?) legnagyobb remekmûve ilyen keretek között. 1-1 "hétköznapi" elõadás, nem-telt ház elõtt és nem-ünnepi hangulatban lehangoló "élmény" lehet a szenvedõ hallgatóságnak.

Kesselyák Gergely a tõle elvárt és megszokott pontossággal és szívvel dirigált, számos, máskor megbúvó részletszépséget hozott ki a partitúrából. A zenekari dinamikából olykor/nem ritkán visszavettem volna, hogy az énekesek ne csak az áriákban és a rivalda elején állva hallatsszanak, hanem az együttesekben, esetleg mozgás közben is, és pár szám tempója is +/- elért a korábban megszokottól, de összességében: soha rosszabbat. Megbocsáthatatlan bûnnek vagy ami annál rosszabb: hibának, a recitativók zongorakíséretes megoldását tartom. Nem és nem! A krumplileves legyen krumplileves, a csembalóra írt szólamot meg játssza csembaló(s)! A recitativók alatt gyakran kávéházban éreztem magam, ahol (fél)homályban diszkréten bárzongora szól...ám ez itt opera és operaház.
Az 1. felvonás kifogástalan színházi hangulata szünet után mintha picit eresztett volna lendületébõl, a máskor oly hatásos temetõi jelenet sem érte el a kellõ hatást, a finálé viszont tetszetõs és a generálpauza jól jelzi: a 19.században többnyire lehagyták a záró szextettet.

Kolonits Klára hangképzését ezen az estén meg kellett szoknom, de a végtermék kiváló: impozáns az 1. felvonás nagyjelenete, megkapó második áriája és a magyar énekesek közül szinte egyedül az õ hangja szólt át a felhangosított zenekaron. Fodor Beatrix korábban Donna Annát énekelt (például Kovalik Millenáris maratonjában), Elvira "zsíros" szólama gyakran próbára tette közép- és alsó regiszterét. Szemere Zita Szegeden Oszkár volt az Álarcosbálban. Zerlinaként inkább operett- semmint operai szubrett benyomását keltette; ha tehette volna, talán táncra is perdül színpadi partnerével, de ennek híján pár olyan ékítményes magas hangot is hallottunk tõle, amit máskor, mástól nem és amik vélhetõen nincsenek a szólamban. A szokásosan kihagyott, itt visszatett, dramaturgiailag-zeneileg nem jelentõs Zerlina-Leporello jelenetet is elengedtük volna. Utóbbival áttérhetek a férfi szólistákra. A MET-et és már más jelentõs színpadokat is megjárt Sebestyén Miklós sem mindig gyõzte a hangpárbajt a zenekarral és a címszereplõvel, játékkészségét pedig talán a rendezõ fogta vissza: túl sokszor bújt el vagy nem látszott ebben a nagy játékszerepben. Fenntartás nélkül dicsérhetõ a fiatal Sándor Csaba: megszokott, de nem megszokható kövér-korosodó Masetto-sablon helyett fiatal és jóvágású legény õ. A magam részérõl kipróbáltam volna egy Leporello-Masetto szerepcserét: lehet, hogy mindenki jobban járt volna? Horváth István (és a zenekar) gyönyörûen indította (és énekelte) a Dalla sua pace-áriát és a másik áriája is jól szólt, az együttesekben azonban eltûnt...legalábbis hangilag. Gábor Géza is szerepelt anno a Kovalik-maratonban, akkor Masetto volt; kõszoborként -elnézést a képzavarért- súlytalanabbnak éreztem.

És hát Erwin Schrott. Akirõl azt hihetnõk, õ "csak" Anna Netrebko párja (volt), gyermekének atyja, délceg és macsó amorózó, aki olykor "shirtless" mutogatja izmos bájait és mellesleg énekelni is tud. Nos, ezen az estén a vártnál többet, sokkal többet nyújtott. A bájak mutogatása elmaradt, kaptunk viszont egy hangi, színészi és férfi-ereje teljében lévõ, sármos, de cseppet sem magamutogató, élettel és ötletekkel teli, teljes erõbedobással (értsd: nem "szívességbõl beugró" attitûddel) éneklõ-játszó mûvészt, aki egyben alázattal és fegyelmezetten illeszkedett az elõadásba és bár élettel töltötte meg, de sosem játszotta túl sem magát, sem honi kollégáit sem a rendezés rövid pórázra fogott kereteit.

A tomboló siker megérdemelt volt. Nagy estét csinált, visszavárjuk...akár emelt helyáron is. Õ rászolgál(na), közönsége kap(na) is érte, nem keveset.

Kesselyák Gergely a tõle megszokott lendülettel és magas színvonalon vezényelte az elõadást, kitûnõ zenészei mellett figyelve a címszerepben vendégszereplõ Erwin Schrottra, az új beállókra és régi szerepükben magabiztosan mûködõ énekeseire egyaránt.
Az olasz vendégrendezõ és díszlet-, jelmeztervezõ kibõvítette a színpadot a prosczénium- páholyokkal is, ahol néha a házi zenekar muzsikált, néha az énekesek szólói kerültek még közelebb a publikumhoz.
Az est fõszereplõje az uruguyi bassz-bariton, erõs, teljes, tiszta, néha kemény énekhangjával és a szerepébe illõ, elbûvölõ kikacsintásaival a közönség nõtagjaira volt. Méltó magyar partnereket talált Kolonits Klára vagy Szemere Zita személyében, és jól vezette Leporelloját /Sebestyén Miklós/ kalandjai fedezéséhez.
A kiváló estét méltán illette meg a közönség hosszú vastapsa.

Az elõadásról, az Erkelrõl, a térrõl:
http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1378:az-erkel-legyen-mindenkie&catid=49:kultura&Itemid=72