Arra lennék kíváncsi, szerintetek mitõl lenne még jobb film az Éjjeli féreg. Nekem hiányérzetem van. Az atmoszférateremtés lenne túl minimalista? Miért nem kapom meg azt a filmélményt, ami a '90-es években olyan magától értetõdõ volt. Miért túl steril, száraz és lelketlen a hatás (és itt most nem a címszereplõre gondolok, megtévesztõ lehet, hogy pont ez alatt a film alatt teszem fel ezt a kérdést). Mi az a faktor, ami filmszerûvé tesz egy annak szánt alkotást, mégis következetesen kimarad a 2000 óta készültekbõl. A zsigereimben érzem. Hogy azóta nem ugyanúgy önfeledt a filmezés, mint amilyennek az elõtte készültek munkálatainál gondolnánk. Magyarázataim a következõképpen tudnám összefoglalni:

Megnézve a 2000-es évek filmtermésének legjelesebbjeit és annak mondottjait azt látom, hogy nehézkesek és a színészek nem tudják átadni teljesen magukat a szerepeknek. Mintha rideg távolságtartás lenne köztük és a megformált karakterek között. Ennek a kettõnek a viszonya nem tudja eladni nekem, hogy õszinte az átélés, a rendezõk nem tudják áthidalni a szerep és a szereplõ közti elidegenedettséget. Még a legjobb és korszakosnak nevezhetõ alakításokon is sokkal inkább érzõdik, hogy szerepjátszásról van szó. Valahogy a valósághoz való viszony képezõdik le abban, ha a színészek se képesek hihetõen megjelenni a vásznon, csak nem tudom, hogy milyen értelemben. Az atmoszférából hiányzik az a magától értetõdõ pörgés, ami ingerekben telítetté tesz még rossz filmeket is, a kommersznek szánt alkotásoknál megjelentek a mûvészinek szánt, de félreértett fércmegoldások, a rossznak készült alkotások pedig olyan színvonalat képviselnek, amit korábban a filmben lévõ filmjelenetek jelkép- és mellékszálszerû összecsapottsága mutatott. Mintha egy korábbi jó film szereplõi lennénk. A forgatókönyv szintjén maradtak az intuíciók, a rendezések túl racionálisak lettek, a zenék minimalisták néhol pedig epikus zene kevés katarzis létrehozásához. a korszak filozófiai és tudományos eredményeit és azok beépítését túl közvetlenül szájbarágósan és felmondásszerûen adják át. Propaganda, vagy szponzorált tartalom szerûen, persze hasznos ismeretterjesztés csak az alkotókban sem tisztult le sokszor eléggé, hogy disszertációszerûen vagy filmszerûen adják át. Legtöbbször egy-egy klasszikusból kiragadott hangulatot nyújtanak el két és fél órásra. A legtöbbször az az érzésem, hogy mivel a film úgy sem ad élményt, egyszerûbb, ha utánaolvasok a témának. Addig se veszek részt abban a játékban hogy úgy teszek mintha inspiráló lenne az adaptációjuk, olvasatuk. Sugallani már kevésbé tudnak, a manipuláció terepe mintha már csak rossz célokra lehetne felhasználható a film az álmokhoz hasonló hatású dimenziót jelent a jelenlegi filmek viszont nem az erre vevõ befogadó képességekkel kommunikálnak. Lehetetlen küldetést és látványpornót készítenek az emberi tényezõk kiiktatásával. Sokkal kevésbé vállalnak fel
Hiteltelennek érzem azt a tudatosan nyomasztó légkört, amivel a rendezõk mintha jobb híján kreálva akarnának valamit üzenni. Sokkal kisebb az összhang a 21. sz. filmjei és a valóság között, mint a 20. sz-ban volt. Indokolatlanul lett leépítve rengeteg élményt fokozó és befogadás segítõ tényezõ a látvány elõnyére, már ahol az alapanyag ezt lehetõvé teszi. Hollywood sem segíti a szembenézést önmagunkkal, pedig ezt megtették sokáig. A moziipiar önmagáért funkcionál és talán felszámolódik, mert egyelõre nagyon kevesen látják, hogy a legigényesebbnek tûnõ filmek is legfeljebb d-kategóriásak. A legjobb szándék is elvész a gépies, rutinmegoldásoktól, rengeteg elszalasztott lehetõséget késõbb újra kell forgatni, mert az emberi fantázia immár valóban sokkal többet képes kihozni akár egy bedobott alapötletbõl is.