A Jessica Lange verzió nekem is jobban bejött! Amúgy utáltam ennek a filmnek a végét mindig is, lényegtelen melyik verzió. De Naomi Watts tiszta Jessica Lange volt benne, meg tulajdonképpen Fray Way is. A '33-as, a '76-os 2005-ös verzió egymás kopírozásai. Bár a 2005-ös inkább hasonlít a '33-asra, a nõ neve is ugyanaz, meg a végén a szöveg is: "Nem a repülõk.. hanem a szépség az szörnyeteget."

Ha este 8-kor adnák, még meg is nézném, jó lenne elalvás elõtt megnézni egy (jó) filmet. De 14:10-tõl nem tudnék filmet nézni. Akkorra szoktam újra aktívvá válni ebéd után :) És egyébként is lesz a Forma1-es futam Monacoból. Az pörgõs dolog, jó délutánra. Este meg helyszínelnek két órán át, na az az igazi elalvás elõtt, nem igaz?

nem értem minek kellett elhúzni bõ 3 órásra. Egy csomó unalmas párbeszéd van az elején meg a végén is, amúgy nem lenne rossz film, de így csak 3 pont

Szerintem mindkettõ nagyon jó. Én is a Jessica Lang-es verzión nõttem fel, de ez is tetszetõs, hangulatos, izgalmas.

A Jessica Lange változat jobb volt szerintem is ,én is jobban csíptem a nagy csöcseit.

Jó meg volt csinálva,abban nem volt hiba,csak szerintem túl tömény volt.
A kevesebb több lett volna ennél a sztorinál,Kong és a lány kapcsolata elég lett volna.Valami különlegeset akartak mutatni,de nekem ez már sok volt,valahogy nem ide illõ.
A Jessica Lange-Jeff Bridges féle változat nekem jobban bejött.

Nem tudom nekem tetszett.
Spoiler
Az a sok dinoszaurus és bennszülött benne. Nagyon izgalmas volt. Vagy amikor menekülnek a szakadék szélén a raptorok elöl és közben szaladgálnak a nagyobb hüllõk lába között. Szerintem nagyon esemény dús és egyben drámai volt. Nagyon sajnáltam a végén King Kongot tudtam ez lesz a vége de mégis.
Spoiler vége

Nekem bejött izgultam, csodálkoztam, magával ragadt a hangulat és meghatott.

nem volt ez rossz.

Peter Jackson ezzel nagyon melléfogott!

Vagy 70 -80 éve csináltak a jenkik egy King Kongot, abban határozottan mozgott vmi.
Forr.i újítások a filmt.ban; hiába tûnik kezdetlegesnek több évtized után, a késõbbi gumimaci akkor is belõle táplálkozott.
Franc tudja miért vhogy az a verzió annak idején jobban bejött.

Én nem igazán értettem mi az a sok gusztustalan élõlény ebben a filmben. Szerintem nem nagy szám, egyáltalán nem jött be sem a látvány sem a történet.

Köszönjük a szíves közremûködést!

Nagyjából-egészében - nyilván apróbb, de itt és most fölösleges kitételekkel - egyetértek az általad leírtakkal A közöny valóban ennek a kornak az egyik legnagyobb civilizációs betegsége. Nagyon megemelkedett a társadalom általános ingerküszöbe, minden elképzelhetõ téren és tekintetben. Valóban válrándítással intézünk (mivel ez a korszellem, és a korszellemtõl sajnos senki nem függedlenedhet totálisan, ezért tartom indokoltnak a mindenkori többes szám elsõ személyt) el olyan dolgokat, amelyeknek nem is olyan régen még az ezredrésze is már jelentõs és komoly ellenérzéseket váltott ki a társdalomban.

Ez a fajta, korszellemmé emelkedett avagy épp süllyedt nihilizmus azonban másik komponenseként egy korántsem semleges magatartást tud felmutatni, ez pedig a folyamatos, a primitív gunyortól a baseball-ütõvel való csapkodásig igen széles skálán manifesztálódó agresszió.

Agresszió, mégpedig mindennel szemben, ami kicsit is ki akarná mozdítani az egyént abból az állapotból, amelyben leledzik (egy ideillõ Kispál és a Borz-sor jut eszembe: "Ahol nem kegyelmez senki. / Aki sz*rul ébredt"). A civilizációs status quo, amelyet természetesen e kor általános alanya az önnön leegyszerûsített szemszögébõl értelmez, szent, kikezdhetetlen, sérthetetlen. "Bármi, ami ezen a világon kívül esik, és nem értem, puszta létemre tör, ezért minden rendelkezésemre álló eszközzel lecsapok rá."

Nos, itt kezdõdik a keselyû-mentalitás, s párosul mindez egy olyan önigazoló, ám meglehetõsen primitív közösségi érzéssel - "Te is keselyû? Én is keselyû!" - amit az vált ki, ha a tömegember a másikban ráismer önnön, "nem jobb a Deákné vásznánál..."-tükörképére.

Ilyenkor azonban, fraternizálás helyet, azonmód elsõ dolguk az lesz, hogy körülnézzenek, ki a következõ áldozat, akibe bele lehet rúgni. Mert hisz egymás mellett már nem, csak valami ellen tudnak létezni...

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az embereket, hanem a magatartást ítélem el - humanista vagyok, sõt, a magam speciális, egyik vallásélhoz sem hasolítható, mégis mindegyikbõl általam fontos elemeket átvevõ, önálló világkép megalkotására törekvõ, szinkretista módján, Istenhívõ is, ezért tartózkodnék bárkinek a megítélésétõl. Ám e magatartás, mint ilyen, nem csak rossz, káros, és nem csak a társadalmi viszonyok terméke, de olyan sötét és feneketlenül primitív emberi megnyilvánulás, amellyel szemben nem szabad közönyösséget mutatnunk.

Ledurungolni azonban mérhetetlenül fölösleges õket - leereszkedni egy mélyen emberalatti vitaszintre, az minket tesz emberalattivá (ld. a stílus maga az ember). Viszont békiítõ szándékkal sem érdemes feléjük fordulnunk, hiszen azt általában nem értik meg, sõt saját kis szuverén világuk elleni támadásként élik meg (számukra eleve minden új behatás támadásként racionalizálódik). A legjobb az lenne, ha nem is foglalkoznánk velük, de igazán azt sem tehetjük meg, hiszen, ha máshol nem, a mindennapi életben, legrosszabb esetben általában közös munkavégzés során, számos esetben ütközhetünk beléjük.

Mit tehetünk tehát mi mindezzel szemben?

Amíg nem érint minket, semmiképpen sem szabad belefolynunk ilyen vitákba. De mi van, hogy ha ilyen emberek kerülnek fölibénk? Mert most ez a helyzet - és nem is a politikusokról beszélek elsõsorban, hanem a fõnökökrõl, a vezetõkrõl, orvosokról, rendõrökrõl, bírókról - azokról az emberekrõl, akiktõl közvetlenül is függhet az állásunk, megélhetésünk, vagy akár az életünk is.

Itt kezdõdnek az igazi bajok, dilemmák, konfliktusok.

Kérdem én: ha ilyen gázos a helyzet, hol vannak legalább azok a jótollú szociográfiaírók, akik ma, mint a Remenyik Zsigmondok a Horthy-korban, a Bertha Bulcsúk a Kádár-korban vagy a Tarr Sándorok még nem is olyan régen, megírják, hogy is néz ki ez a felállás?

Mert amíg van kinek megírnia - és (elvégre filmes topicban vagyunk!) megrendeznie - ezeket a dolgokat, addig egy társadalom semmiképpen sem szenderülhet - amúgy romantikus írói fordulattal - "tündér-álomba", vagy, hogy keményebben fogalkazzak, nem lehet agyhalott...

Mert akit (vagy amit) - igazán - megírtak vagy megrendeztek, vagy - Hofi után szabadon - megszobortak, megfestettek (általánosságában véve: megörökítettek), azt - mint egy matematikai feladványt - megoldották. Na nem a hétköznapok, az általunk megélt valóság számára elsõsorban - hanem sokkal inkább az azokra is kisugárzó egyetemességnek, vagy mondhatnám másként, örökkévalóságnak. Ez a mûvészet nagy és igazi titka, amelyhez holmi keselyû-szellem soha nem férhet hozzá igazán.

Ja, és bocsi :)

Ennek örülök, ezek szerint másoknak is vannak kreatív gondolatai, nem csak nekem...:))