A képen látható lány 2006-ban halt meg, 100 éves korában. Vásárhelyi család voltak, jómódú parasztok, több tanyájuk is volt, az egyik Kutaspusztán (õ hoszú ú-val mondta: a kútasi tanya). Az apja tanult ember volt több nyelven beszélt, németül és románul biztosan; ezért nemhogy tagja volt a vásárhelyi kaszinónak, hanem õ volt annak a gazdasági vezetõje vagy micsoda. De a családját nem becsülte meg (inkább a szeretõjét vagy szeretõit). A gyerekei nem tanulhattak, hanem be voltak fogva a munkába – a lány szerint úgy bánt velük, mint a cselédekkel. Õ rettenetesen haragudott azért, hogy nagylány létére libákat kell õriznie a tanyán. Meg persze minden egyebet, ami jött – mosni, fõzni, kenyeret sütni, kemencét tapasztani stb. Dühös volt, hogy míg mások szép ruhában korzóznak a városban, õ nagylány létére is libapásztor. Lóval járt ki a tanyára, azt mondogatták neki – "Majd meglátod, ha sokat lovagolsz, szõrös lesz a p*d." Na, ennyit a vásárhelyi folklórról. Tudott citerázni és szép hangja volt; a testvéreivel gyakran rendeztek otthon házi koncerteket. Egy vasutas fiú megkérte a kezét – amikor lánykérõbe jött hozzájuk, õ éppen a kemencét tapasztotta, nem mert elõbújni belõle. Aztán abból a házasságból nem lett semmi. Az apja egy idõ után elvált, a kútasi tanyán összeköltözött a szeretõjével, és minden vagyonát rá hagyta. Ennek annyi haszna volt, hogy az államosításkor mindent a szeretõtõl vettek el, a gyerekei kvázi nincstelenek lettek addigra, tõlük már nem volt mit beállamosítani. Úgyhogy legalább nem lettek agyonverve, mint reakciós kulákok. A papa csináltatott egy márvány családi sírboltot a vásárhelyi temetõben – de a lánya annyira haragudott rá, amiért semmibe vette és cselédként kezelte, hogy sose ment ki hozzá a temetõbe. A gyerekei mind olcsó, egyszerû kis sírokba temetkeztek ott, ahová épp sodorta õket az élet; egyikük se maradt Vásárhelyen, és holtukban se tértek oda vissza.
A kép, amit bemásoltam, azért érdekes, mert abban az idõben az embereknek nem volt saját fényképezõgépük; ha készültek is fotók, azokat profi fotós készítette, általában mûteremben. Még az 1972-es Fotográfia c. film is arról szól, hogy a falusi emberekhez profi fotósok járnak ki, õk készítenek róluk beállított, profi képeket, mert a falusiak nem fotóznak. Ha ez '72-ben is még így volt, hogyne lett volna így '22-ben. A mellékelt kép viszont annyira homályos, életlen és spontán, mintha egy amatõr készítette volna. És gondosan szét van vágva, valakit levágtak róla, akinek az emlékét is el kell felejteni.
Ugyanebben az évben (tehát 1922-ben, októberi keltezéssel, de még könnyû nyári ruhában) több kép is készült a lányról, azok már mûtermi, profi felvételek, ráírta gyöngybetûkkel a nevét, meg hogy "Emlékül"; aztán a többit valaki tintaceruzával erõsen és durván addig satírozta, amíg a felirat teljesen olvashatatlanná nem vált. Már nem lehet tudni, mi lett onnan eltüntetve. És hogy a képek miért maradtak nála. Kinek és miért nem adta oda.
A film libás jelenetében, amikor a színésznõ elkergeti a libákat – hát, az eléggé õt idézi. "Nem takarodtok innen, buta népség!" A szöveg, a hangsúly, a hanglejtés... nagyon ismerõs. Például nem azt mondta: "Takarodjatok", hanem azt, hogy "Nem takarodtok". Eléggé csodálkoznék azon, ha valaki ilyen szöveggel kergetne szét egy kóbor kutyafalkát, azon meg pláne, ha mindezt az úri kaszinó kellõs közepén tenné...
Nem pusztán szép volt, hanem volt benne valami finom harmónia, rendezettség, tartás, erõ, kedvesség, ami miatt nagyon jó volt a közelében lenni. Általában tisztelték az emberek – annak ellenére, hogy egész életében elnyomott, alul levõ senki maradt. De ez talán jó is így. Mindig arra vágyott, hogy úrinõ lehessen – hát, sose lehetett az. Nem is baj.
Viszont bennem felmerült, hogy ez a sztori majdnem úgy illik rá, mint Hamupipõkére a cipõ.
Azon gondolkoztam, hogy ettõl az országtól már annyi mindent elvettek, elraboltak, széthordtak, állandóan vádaskodtak, nyomorítottak, aláztak, vertek, bántottak, hülyítettek, hazudoztak és hazudoznak, bántanak, aláznak, lopnak, rabolnak, hülyítenek most is folyamatosan, sõt a java nyilván még hátra van… és még ezt a kis regényes szerelmes románcot is ellopták... hát... na mindegy, ez is elmegy a többi között. Vannak, akik nem képesek elviselni azokat, akik náluk jobbak. Kiemelkedni két módon lehet – vagy sok energiát, munkát kell belefektetni; vagy szét kell verni, bele kell rúgni abba, aki jobb. Talán meg is ölni, eltüntetni az emlékét is (mint Káin Ábelt).
Viszont él az Úr Isten, aki egyszer megítéli mindenkinek a cselekedeteit és a szíve szándékait, és megadja mindenkinek a bérét, amit érdemel. Kinek jutalommal fizet, kinek örök kárhozattal. Egyszer majd mindenki a maga helyére kerül.
"Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!
Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává.
És megjelenik az Úr dicsõsége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt.
Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fû, és minden szépsége, mint a mezõ virága!
Megszáradt a fû, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fû a nép.
Megszáradt a fû, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!" (Ézsaiás 40)