Dante magasztos szavait kissé kiforgatva-kölcsönvéve: az emberélet(em) útjának felén jócskán túl, egy nagy, sötétlő operához jutottam, de az igaz gyönyört nem lelém. Muszorgszkij Hovanscsinájára fiatal korom óta kíváncsi voltam, de valahogy kimaradt. Talán az érdekelt, milyen lehet az az orosz opera, ami nálunk a harmincas években akkora szenzációt kelthetett, hogy egy évre rá egy még ritkább orosz csemegét, az Igor herceget is kitűzték. Na persze a Dobrowen (majd Ferencsik) vezényelte előadások a pazar díszletekkel-jelmezekkel (Oláh Gusztáv és Márk Tivadar munkái) és a tündöklő énekesgárda (Basilides, Székely, Losonczy, Palló és a többiek) európai színvonalú produkciót sejtetnek ma is.

Mivel -ismétlem- életem első Hovanscsinája volt a pénteki, a rácsodálkozó ismerkedés jutott nekem, ennélfogva mélyebb elmélkedésre nem vagyok jogosult, csupán első benyomásaim megosztására. Azt már előzetes itthoni olvasáskor megállapítottam, hogy a darab története zavaros és bonyolult, hogy ne mondjam, nézetem szerint operai megzenésítésre csaknem alkalmatlan. Egy ennyire politikai tartalmú történelmi freskó, ráadásul szanaszét ágazó, széttartó cselekmény(ek) illetve dramaturgiailag széteső-összefoghatatlan mű maradéktalan élvezete elsőre szinte lehetetlen. Történelemóra és opera nem fér meg egy csárdában. Elsődlegesen az elég nehezen kisilabizálható szöveg olvasására kellett koncentrálnom, ami miatt egyrészt a zene zavartalan követése nem mindig sikerült, másrészt konstatáltam, hogy a roppant terjedelmű alkotás bizony túlírt. Nem tudom, a mostani "ős"(?)-Hovanscsina mit, mennyit tett hozzá a megszokotthoz netán vett el abból, de ha már az "autentikusság" jelszavával hozzányúltak (Bojti János kifejezésével: rekonstruáltak), akkor/ehelyett vagy emellett némi húzás nem ártott volna, miként tudtommal másutt is "cosi fan tutte" = húznak. Mellesleg tudható, hogy egy operának nem/sem mindig az "autentikus" változata a legjobb. És ha sokan a Wagnereket érzik alig vagy semennyire elviselhetően hosszúnak, akkor mit mondjunk a Hovanscsináról? Wagnerre viszont lehetséges "szocializálódni" -aki nem akar, legfeljebb teljesen kihagyja az életművet (nagyon rosszul jár, ha ezt teszi)- hiszen tíz műve hatalmas tömb, jobban "megtérül" a bayreuthi mesterrel való kiegyezés mint a csonka életművet hátrahagyó orosz kollégájával.
Ami kétségtelen: Muszorgszkij zenéje s z é p. Szép, erős, kifejező. Mindent bele akarhatott írni a Hovanscsinába. Kevesebb valószínűleg több lett volna...és akkor jobb eséllyel be is fejezte volna. A párbeszédek hosszadalmasak, nehézkesek, sok az ismétlés, üresjárat. Valahogy minden "sok". Egy rajongó talán kétszer ennyiért is rajongana, de valljuk be, a Hovanscsina-rajongók klubja nem lehet túlságosan nagy. Egy előadás erejéig azért nagyjából megtöltötte a MüPa nézőterét, bár vélhetően nem kevés szakmabeli ült bent, szakmai jeggyel. Azt viszont el kell ismerni, hogy példásan fegyelmezett közönség jelent meg, nem zörögték-köhögték szét az előadást, a figyelem mindvégig tapintható volt és a szünetben sem mentek el túl sokan. A rendre "leülő" felvonásvégeken lehet, hogy előtapsoló segített, jelezve: most lehet-kell tapsolni. A Hajnal a Moszkva folyó felett elnevezésű előjáték gyönyörű, nem kevésbé a IV. felvonás Perzsa tánca; ezekben a zene és a zenekar élvezete maradéktalan volt. A kórustablóké úgyszintén: ott hátradőlve élvezhettük a többnyire áhítatos zsolozsmázást, de a vidámabb-népies kórustételeket is. A fentebb már említett cselekményértési probléma a szólista-jelenetekben jött elő. A szólisták zöme külföldi: orosz vagy szovjet-utódállambeli volt. Nekem személy szerint legjobban az Ivan Hovanszkijt éneklő Jevgenyij Sztavinszkij tetszett, ő testesítette meg számomra azt a szláv basszbariton-típust, amit ideálisnak vélek és alkatilag is hiteles grand seigneur volt. Bár kiállásban talán kevésbé, de hangban méltó párja-ellenfele volt a másik kulcsalak, Golicin herceg: Mihail Gubszkij. Rassul Zharmagambetov -aki talán énekversenyen járt már nálunk- szépen, de kissé elfogódottan, "magányosan" ácsorogva énekelte a jelentékeny Saklovityij-áriát. Misa Didik tetszett az ifjabb Hovanszkij szerepében és direkt használom a "szerep" szót: ő tényleg játszott is, kimutatta erős érzelmeit, hirtelen felindulásait. Sokat kiabált, de Andrej már csak ilyen, erről szól: gerjed, követel, vádol, bosszút kiált. Anna Sapovalova csengő, üde szopránja jól szólt Emma egyetlen jelenetében és egészen szédületesnek találtam Norbert Ernst Írnokát. Némi problémám az Ivan Hovanszkij melletti másik két főalakkal volt. Az orosz basszus-padlás bizonyára ma is tele van a Doszifej horderejének közvetítéséhez szükséges -Saljapin és más nagyságok illetve itthon elsősorban Székely Mihály által fémjelzett- átütő erejű, kormos hangokkal: Alekszandr Markejev bőven nem ez a kategória. Korrekt, zeneileg megfelelő, tisztes hang az övé, magyarán: közepes, kevéssé súlyos a talányos békepap figurájában. Márfa olyasmi lehet az orosz altoknak-mezzóknak mint a franciáknak Carmen vagy Delila: parádés, igazi főszerep, ő hajol meg utolsóként, övé lehet a legnagyobb taps. Pénteken is így volt, de érzésem szerint Jelena Makszimova nem szolgálta meg maradéktalanul a viharos ünneplést. Éneke biztos, megjelenése figyelmet érdemlő, a darab slágerét, a híres jóslatot, pohár vízzel kezében meggyőzően el is játszotta. Ám hangjában olykor valami furcsa gurgulázásfélét véltem hallani, egyféle kellemetlen mellékzörejt, ami többször is jelentkezett nála és zavart. Összességében jól teljesített, ez a hangképzési (?) furcsaság rontott némileg az összképen avagy "össz-hangon". A magyarok közül Megyesi Zoltán sztrelece kitűnő teljesítmény, ő Írnokként is jól helytállna. Szuszanna hírét sem hallottam eddig, felejtős szólamánál Bátori Éva többre hivatott. Egri Sándor, Szvétek László, Alagi János, Rezsnyák Róbert neve teszi teljessé a szólistakört.
A zenedráma kimagasló résztvevője: a kórus. A hatalmasra duzzasztott, úgy bő 100, talán 120 fős apparátust szokásos magas színvonalán a kiegészített Rádióénekkar (karig.: Pad Zoltán) és a Honvéd Férfikar (karig.: Strausz Kálmán) adta. A felnőtt kórusok mellett egy jelenetben a Magyar Rádió Gyermekkórusa (karig.: Dinyés Soma) is közreműködött, kedvesen, hatásosan. A Rádiózenekar jó formában, Wagneren edződött operát-muzsikálni-tudással játszott. Kovács János -karigazgató és korrepetitor kollégáival- hatalmas munkát végzett, rengeteg kórus-, szólam- és összpróbával állíthatta elő egy alkalomra a Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjét. Igen, koncertjét, mert a tétován-sután ki-be sétálgató szólisták mozgatását a legjobb indulattal sem nevezném rendezésnek. A bekamerázott Ház sejtetni engedi, hogy valahol, valamikor sugározni is fogják a produkciót.