olahmiki1959 2012 szept. 11. - 18:16:56 Előzmény vénasszonyok -nyara
(2131/2171)
Az elõzõ egy kicsit jobban tetszett, de ez is jó volt.
vénasszonyok -nyara 2012 szept. 11. - 09:34:36
(2130/2171)
Nem kifejezés, micsoda zseni volt Karinthy! Az alábbi kis humoreszkben gyakorlatilag megírja az emberiség történelmét. Sajnos ez a mûve napjainkban is nagyon aktuális. Elég,, ha csak a legutóbbi baltásgyilkosos bolhacirkuszra gondolunk:

AZ EMBERISÉG VÁROSA

Arra, hogy hol, már nem emlékszem, csak arra az elragadtatásra, amivel olvastam: hogy Amerikában nagyszerû és grandiózus tervvel foglalkoznak. Meg akarják építeni az Emberiség Városát, egy óriási, pompás kozmopolist, márványból és terméskõbõl, melynek közepén háromszáz méter magas torony hirdetné az Emberi Haladás eszméjét. Ebben a városban hatalmas bulvárja lesz minden tudománynak és mûvészetnek; ebben a városban nem lesznek bérpaloták, gyárak és rendõrlaktanyák, csak múzeumok, egyetemek és emlékmûvek. A házakat remekbe építi az építõmûvészi ambíció, az utcák minden köve, az épületek minden téglája mûvészkezek alkotása lesz. Senkié se lesz ez a város és mindenkié; ami az emberi szellem fejlõdésében érték és szépség adódik, az mind idekerül, hogy örökkévalóvá avattassék a Szellem és Haladás városában.

Valósággal eksztázisba hozott ez a nagyszerû gondolat. Ujjongtam magamban. Azonnal levelet írtam barátomnak, a Rekonstruált Embernek, aki nekem a jövõbõl szokott üzeneteket küldeni, lenne szíves és értesítene, meglesz-e az Emberiség Városa, és unokáim kaphatnak-e ott szállást és polgárjogot?

Válaszul a Rekonstruált Ember két újságlapot küldött nekem a jövõbõl: az egyik 1962-bõl való, a másik 1983-ból. Mindkettõ lelkes és elragadtatott cikkben foglalkozik az Emberiség Városával, amint az alább következik:

1962. november 20.

»... Óriási ünnepségek keretében ma végre felavatták Kozmopolist, az Emberiség Városát. A Haladás Tornyán harminckét lobogó lengett, harminckét festõ világhírû mûve. Mikor az üvegharang megkondult és kinyílt a város kapuja: az ünneplõ tömeg elárasztotta az utcákat, s lelkendezve és kábulattal csodálta végig a nagyszerû sugárutak pompáját: a Képzõmûvészetek Csarnokát, a Tudományok Egyetemét, a Mûvészek Ingyen-Otthonát, a Kísérletek Akadémiáját, a Fejlõdés városát, mindent. Az utcán önkéntes egyetemi hallgatók tartották fenn a rendet; minden nemzetbeli tanárok és szakemberek kalauzolták a bámulókat.

Egy kellemetlen momentum zavarta meg az áhítatos hangulatot: a belga nagykövet, sokak szerint, megneheztelt, mert a kapunál elõbb egy cseremisz uralkodóhercegtõl vették el a jegyet - nem is maradt ott végig az Egyetértés palotájában rendezett banketten...«


A másik cikkbõl, mely egy francia újságban jelenik meg, csak egy passzust:

1983. augusztus 4.

»... A dicsõségteljes és nagyszerû hadjárat elérkezett végpontjához: dicsõséges seregeink döntõ gyõzelmet arattak ma az áruló, ellenséges angol csapatok felett. Minden hazafi lelkében magasra lobog fel e napon az öröm ujjongó lángja: a hatalmas és halált megvetõ, dicsõ francia katonák újra fényesre mosták lobogónkat, vérben és könnyben, de tisztára mosták! Ünnepeljünk; a francia nemzetnek nagy ünnepe van!

M. Intrépide tábornok ma este hat órakor tönkretette Irksome összevont csapatait, s ezzel az angolok egész hadmûvelete meghiúsult. Tudjuk, hogy csütörtökön az angolok bevonultak Kozmopolisba, ahol védett pozíciót foglaltak el. Könnyen tehették ezt, mert az Emberiség Városának még helyõrsége sincs. Két heti elõkészület után végre Intrépide, dicsõ tábornokunk, ma megkezdte a város ostromát, hogy onnan a gaz, komisz angolokat nemzetünk dicsõségére kiverje. A nagy siége hajnalban kezdõdött; az angolok kétségbeesetten védekeztek, de derék tüzéreink haláltmegvetõ hõsiességgel nyomultak elõre, srapnelekkel és bombákkal ledöntötték a Falakat, majd makacs és szilaj rohammal bevették a Lírai Költõk Palotáját, amit erõddé alakítottak át. Ebbõl az erõdbõl katonáink kényelmesen ágyúzhatták a város közepén meredõ nagy tornyot, amibe azok a kutya angolok belebújtak. Két óra alatt sikerült derék katonáinknak rommá lövöldözni az egész tornyot - nagy veszteségekkel, de fokozódó bátorsággal ezután a Tudományok Egyetemén rejtõzõ angol ágyúkat támadtuk meg, szétlövöldöztük az egész házat, és elfoglaltunk harminc kocsi puliszkát, amit derék katonáink annyira szeretnek.

Hat órára az egész város romokban feküdt és az angolok megverve, szégyenkezve hátrálnak Belgium felé... A város utcáit holttestek borítják - a francia lobogó azonban ott lebeg az egyik betört fedelû házon.

Intrépide tábornok a következõ beszédet intézte a katonákhoz:

- Ünnepeljünk! A francia nemzet ismét bebizonyította, hogy katonáit a legbátrabb anyák szülik haláltmegvetve, s hogy a dicsõséges hazafiúi hõsiesség lobogó lángja oly folyó, melynek árnyékában borzongva hajolnak meg e dicsõ ország ellenei... Tramtadaramtadaram.«


Ennyi az, amit Kozmopolisról megtudtam.
vénasszonyok -nyara 2012 szept. 11. - 08:43:00
(2129/2171)
"Önbecsapásnak érzem, és a lelkiismeret megnyugtatásának a szándéka nyilvánul meg - szerintem - azokban a hétvégi, könnyed magazinmûsorokban, vagy show-mûsorokban, amikor az elsõ negyedórában bemutatnak egy szegény sérült gyereket, a küzdelmeit a betegséggel, a család nehéz anyagi körülményeit, aztán egy váltással a legalpáribb, legharsányabb, poénkodós, röhögõs rész következik."

Az összes Frizbi így van felépítve. A mûsor elején beszél, mondjuk Fásy Ádám a fia haláláról. Szem nem marad szárazon. (közben elgondolkodik minden normális ember, hogy a nyilvánosság hajhászása és a szereplésvágy hatására egyesek meddig képesek elmenni, hogy egy ócska bulvármûsorban váltják aprópénzre a legbensõbb, legfájdalmasabb érzéseiket).
Aztán közvetlenül utána jót röhöghet a kedves nézõ, mondjuk azon, hogy Majka elmeséli, aktus közben szellenteni szokott.
olahmiki1959 2012 szept. 11. - 05:54:14
(2128/2171)
Úristen, ez a Karinthy hogy tudott írni!
Köszönöm, hogy belinkelted ide ezt a novellát, egy élmény volt.
Karinthyt nagyon sokan hajlamosak elkönyvelni egy jópofa, a humort nagyon magas színvonalon mûvelõ, idõnként komoly dolgokról is író, de alapjában véve mégis csak könnyed, humoreszkeket, karcolatokat, kabaréjeleneteket író szerzõnek, aki virtuóz módon használta a magyar nyelvet, a szójátékok, nyelvi lelemények nagymestere volt, és ezekbõl a novellákból, mint ez is, vagy a Barabbás, derül ki, hogy egy nagyon mélyen gondolkodó, töprengõ, még a könnyed írásaiban is komoly gondolatokat elrejtõ zsenirõl van szó.

Hihetetlen, hogy a két háború között milyen irodalmi élet volt Magyarországon...
Miután többek között könyvgyûjtõ is vagyok, bizton állíthatom, hogy ennyi tehetség, író, költõ, publicista, mint nálunk, nemigen volt akkoriban sehol máshol. (Azt a színvonalat soha az életben még egyszer nem fogjuk elérni).
Pezsgett az irodalmi élet, a folyóiratok, a rengeteg könyvkiadó, de még inkább az az iszonyatos mennyiségû, jobbnál jobb könyv, ami szinte naponta megjelent, fémjelzi ezt a korszakot.
Még az úgynevezett filléres, pengõs regényeket, a "ponyvairodalmat" is legjobb íróink írták álnéven, hogy pénzt keressenek, vagy ha külföldi volt a könyv, a legmagasabban kvalifikált fordítók ültették át magyarra a szövegét.
Ezért olyan élvezetes, gördülékeny ezeknek a könyveknek a fordítása.

Karinthy zseni volt, ez az írása pedig hihetetlen érzékenységgel tapintott rá egy kényes témára, mármint, hogy hogyan viszonyuljunk sérült, rokkant, vagy ne féljünk kimondani; nyomorék embertársainkhoz.
Dugjuk a fejünket a homokba, fordítsuk el szemérmesen a fejünket, "játsszuk el", hogy nincs semmi baj, hazudjunk neki, és saját magunknak is, vagy nézzünk szembe a problémával, és idõnként, bármennyire is fáj, bármilyen kellemetlen is, de mondjunk ki dolgokat, nevezzük nevén, amit kell.
A dilemma a mai napig megvan. Amit politikai korrektség címen mûvelnek mostanában, azt én személyesen álságosnak érzem, a pozitív diszkriminációt csak egy bizonyos pontig tartom humánusnak és elfogadhatónak, illetve támogatandónak, egy bizonyos pont után azonban végtelen képmutatás, és hazugság lesz a dologból.

Nem erre a portra tartozik igazán, de elmondom.
Önbecsapásnak érzem, és a lelkiismeret megnyugtatásának a szándéka nyilvánul meg - szerintem - azokban a hétvégi, könnyed magazinmûsorokban, vagy show-mûsorokban, amikor az elsõ negyedórában bemutatnak egy szegény sérült gyereket, a küzdelmeit a betegséggel, a család nehéz anyagi körülményeit, aztán egy váltással a legalpáribb, legharsányabb, poénkodós, röhögõs rész következik.
Celebekkel, pornózó exmodellekkel, alkoholizmusukból éppen kigyógyult énekesekkel, nõfaló zenészekkel, sportolókkal, és ehhez társuló alpári beszólásokkal.
Mintha a tv társaságok azzal az elsõ negyedórával "le akarnák tudni" a "kötelezõ" szociális, humánus részt, aztán jöhet a bulvár, minden mennyiségben.
Mindezt egy mûsoron belül, nem törõdve azzal, hogy a nézõkben még nem ültek el az elõzõ, sokszor megrázó riport hullámai, még abban az érzékeny hangulatban vannak. Kit érdekel?...
Ez az igazi belehazudás a nézõk arcába, és ettõl van nekem manapság egyre többször "herótom", ha ismeritek ezt a kifejezést...

Kösz a novellát, még egyszer.
_goldie_ 2012 szept. 11. - 00:37:46
(2127/2171)
"És a melegek olimpiájáról még nem is beszéltünk"
gondold végig -tök olcsó lenne

bõven elég lenne 1 öltözõ nekik :-D
-csengõzoli-- 2012 szept. 11. - 00:34:33
(2126/2171)
Valóban érdekes kérdés,kár,hogy pl errõl senki sem mer beszélni a médiában.
Úgy veszem észre itt a Porton a realisták vannak túlsúlyban és hajlok afelé,hogy egyetértsek velük.
Számomra azért is furcsa a sérültek ilyen összemérése, mert borzasztó egyenlõtlen küzdelmek születhetnek.
Nincs két egyenlõen sérült ember.
Pl focinál ha jól emlékszem csak olyanok lehettek a csapatban, akiknek valami idegrendszeri problémája van, emiatt sérültek, az egészségesekhez képest kevésbé jó a mozgáskoordinációjuk stb.
Na,hát szemmel látható volt bizonyos sportolók közt, a "sérültség", a betegség mértékének eltérése. (ezt szépen megaszontam)
Gondolom ezer féle fokozata lehet ezeknek a betegségeknek, állapotoknak.
Vagy vegyük pl a futókat, ahol adott esetben egy, mindkét lábán mûvégtagot viselõ sportolónak könnyebb lehet a futás,mint annak akinek csak egyik lába hiányzik és testsúlyát folyamatosan át kell helyeznie ép lábáról a másikra,majd vissza.
És ez csak két egyszerû példa.
A mozgássérültek mindennapi küzdelme egyébként valóban elismerésre méltó, valószínûleg a legkeményebb küzdelem,amit ember vívhat.
A kérdés, hogy ehhez nekünk mennyi közünk van?
Nyilván nem vehetjük vállunkra mindenki sorsát, képmutatás lenne azt állítani ,hogy átérezzük fájdalmukat,mert nem, nem tudjuk átérezni.
Lehet,hogy pár percig elgondolkodunk rajta,hogy milyen nehéz is lehet így élni,de ez a maximum.
Ha pedig -ahogy itt többen is írták- sport teljesítményük objektíven nézve, az egészségesekhez képest értékelhetetlen ,akkor mi ez a paralimpia?
Önbecsapás?
Lelkiismeretfuralásunk csillapítása?
Álnokság?
És a melegek olimpiájáról még nem is beszéltünk :D
offtopic
umma 2012 szept. 11. - 00:09:47
(2125/2171)
"bizonyítani akar" http://indavideo.hu/video/Boldogsagos - Figyeld meg, mit mond a bizonyításról. Tanulságos.
offtopic
_goldie_ 2012 szept. 10. - 23:34:01
(2124/2171)
le a kalappal minden sérült elõtt
aki nem adja fel
élni és bizonyítani akar

tiszteletet érdemelnek
offtopic
umma 2012 szept. 10. - 23:20:15
(2123/2171)
Igen-igen, az önsajnálat édes gyötrelme, ó, mily ismerõs.... hát persze. Aki sajnálja magét, az fel van mentve minden felelõsség és tevékenység alól. Gyászold csak magad, te szánalmas alak, te nyomorék.

Szerintem ehelyett annak van értelme, amit egy fél testû asszony mondott - azt mondta, az anyja mindig arra tanította, a világ nem adós neki semmivel, azzal kell gazdálkodnia, amit kapott.
És mivel így nevelték, ezért, bár abszolute nincs lába, mégis dolgozik (autószerelõként), férjhez ment és gyereket szült. És nem bõg azon, hogy másnak mindene van neki meg semmije. Hanem él és kész.
vénasszonyok -nyara 2012 szept. 10. - 23:01:53
(2122/2171)
Amit leírtál azt Karinthy fájdalmasan szépen megfogalmazta már az egyik zseniális mûvében.


A PÚPOS
I
Reggel erõsen sütött a nap, és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az utcára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktõl, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elöl; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hang¬súlyo¬zottan divatszerû, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyrõl és zsakettrõl beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekrõl. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszú¬ságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mell¬¬hosszú¬ságnál; gyakorlott és minden meglepetéstõl vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párizsi divat a felsõkabátot hátban egészen bõnek és lötyögõsnek írja elõ, és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságot hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és õszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elöl bõvülnek, a gallér erõsen kihajtott, a mellény gallér talán. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mint ahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden meg¬volt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az em¬ber kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabát alakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amirõl nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehér¬nemût és gyémántos garnitúrát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dicsérjék a gombjait és a nyakkendõjét. Az emberek valóban dicsérték a nyakkendõjét, és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy õ elegáns ember.
Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és elõzékeny. Az utcán megálltak az ismerõsei, kezeltek vele, és szinte túlzottan érdekelte õket minden, amirõl beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki, és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekbõl, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy idõben nõkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegõ és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerû istenség felé emelkedõ állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nõk mosolyogva néztek rá, éppolyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sõt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát, és cinikusan viccelõdve és fölényesen beszélt a nõkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebbõl is valami keserû íz maradt vissza, amirõl nem tudott számot adni magának, de ami keserûvé, aztán hetykévé tette és érthe¬tetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tûrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte, és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenbõl közkérdést csinált, és fenyegetõen szembehelyez¬kedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért, és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott, és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetû, szõke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szõke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett, és a torkára gyûlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyûlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

II
Felment a hivatalba, és délután kettõig ült a kényelmes bõrkarosszék tág öblében. Azután egy elõkelõ Andrássy úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekrõl, színházakról, nõkrõl beszélgetett néhány hivatalnoktársával, újságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos õszi napon. Bántó malíciákat mondott mindenikrõl, aki szóba jött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az idõt. Színház elõtt sétált a körúton, az ismerõ¬seivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelõtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának - egyszerûen gyávaság, mondta.
Az affér az Aréna úton történt, egy kávéház elõtt.
Valamelyik ismerõsével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház teraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyûlt a keserûség: valahonnan ismerte a hölgyet, és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következõ dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult, és rájuk nézett.
- Ennek a púposnak járt a szája? - mondta, kérdõen a nõre nézve, és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.
Balogh Lajos elhûlt. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében elõször hallotta, úgy, bevallottan, hogy õ púpos.
De nem sokáig tûnõdhetett ezen az új szenzáción: a következõ pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott, és életében elõször érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögõs, ráncos, formátlan valami.
Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: “pfuj, szégyen-gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyelli magát?” Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást, és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta õszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán õ lassan és támolyogva ment elõre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De õ csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstõl.
Egyszerre egyedül maradt, késõbb jutott eszébe, hogy néhány embertõl elkezelt. Körülnézett: a Thököly út végén járt, hol apró munkásházak kezdõdnek, és gyárfüst terjeng. Hosszú kerí¬tések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet, és egy tócsa mellett megállt. Az õszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt, és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába - elõször látta az arcát így. A felöltõje széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltõjét és nézte.
Nézte ezt a furcsa felöltõt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amibõl selyemkendõ csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az õ testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belõle: még monoklit is tettek a sze¬mé¬re. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba, és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom - és amit azelõtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges... lehetséges... lehetséges volna... hogy mindez csak tréfa volt... hogy õt csak úgy felöltöztették... mint más embereket... és beszéltek vele... és rámosolyogtak... és aztán, mikor gõgösen és kihúzva magát, elfordult... akkor kitört a hahota...
Most jött rá, hogy mindig gyûlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szemérõl. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velazquez képei jelentek meg elõtte, amiket nõkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos - valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak -, és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az utcán.
Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen - futni kezdett, a tócsa szélén ott¬hagyta az õszikabátot. A gyerekek megfordultak utána, és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak - tisztelettel elódalgott mellettük, és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos - de nem csudálkozott rajta -, milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az õ neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember - neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet -, nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek - holott neki nincs neve.
Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Elõtte, Soroksár felé, már mezõk és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok, és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínûleg a kerítés alján serkedõ fûbõl. A verkli ezt játszotta: “A falu¬ban a legárvább én vagyok...” - a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta, és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be õt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett, és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt, és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt, és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra - beszívta a levegõt, mely lágyan, békésen folyt le tüdejébe, nem bánta, hogy õ púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Újra egy tócsa fölé hajolt - és a víz barátságosan nézte õt: púpos vagy, mondta neki nyíltan és õszintén, de nem nevetett, és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak el akar¬ták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrõdni születtél, és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, ugye jó, ugye édes?
A púpos hallgatta a fákat, és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét - csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte õt.

NAPOK
_goldie_ 2012 szept. 10. - 22:29:47
(2121/2171)
mindenkiben ott él a bizonyításkényszer
ez hajtja elõre az embert -a tenni akarás

"az élet több, mint két láb vagy két kar. És hogy az élet szép és izgalmas lehet még így is"
szépen összefoglaltad a lényeget
magam sem tudtam volna jobban
köszi :)
offtopic
umma 2012 szept. 10. - 22:20:24
(2120/2171)
Szerintem rendkívül egyszerû a paralimpia üzenete - megmutatni, bebizonyítani a sérült embereknek (és az egészségeseknek is), hogy sérülten is van értelme az életnek. Attól, hogy valakinek nincs keze-lába stb, attól még mozoghat, sportolhat, élhet olyan életet, amiben önmagát teljes értékûnek érzi. És ha már sportol, akkor miért is ne versenyezne? És ha versenyez, azt miért is ne mutatnák be?
Nem kötelezõ nézni (én sem nézem); ebben nincs semmiféle erõszak vagy bizonyításkényszer, egyszerûen csak azt mutatják be, hogy az élet több, mint két láb vagy két kar. És hogy az élet szép és izgalmas lehet még így is. Ebben szerintem nincs semmi visszataszító.
Nagyon sok sérült ember tett le nagy dolgokat az asztalra, például Stephen Hawkins vagy Erõss Zsolt. És az õ helytállásuk bátorítás lehet az egészségeseknek is - ha egy nyomorék képes örülni az életnek, képes küzdeni, képes célokat kitûzni, képes önmagát legyõzni, akkor én miért adnám fel... Szerintem ezen nem kell fennakadni, ha valakinek nem tetszik, nem nézi és kész. Nem rombolnak vele erkölcsöt, nem sértenek semmiféle világnézetet, nem aláznak vagy néznek le senkit és így tovább.
Az jobb lenne, mint ami régen volt, hogy a csonka-bonkák ellepték az utakat és koldultak, közszemlére téve minden nyomorúságukat?
_goldie_ 2012 szept. 10. - 21:35:26 Előzmény vénasszonyok -nyara
(2119/2171)
"groteszk és siralmas látvány, ha pl. két ember kerekesszékben döföli egymást párbajtõrrel"
pont ezt mondtam h sírhatnékom volt a látványtól

a többivel nem értek egyet
de ez legyen már az én bajom
olahmiki1959 2012 szept. 10. - 21:22:09 Előzmény agarik
(2118/2171)
Borzasztó nehéz téma, amit felvetettél, és az ember, amikor hozzászól, rögtön érzi, hogy mennyire ingoványos talajra tévedt.
A paralimpia intézménye - szerintem - azért lett kitalálva eredetileg, hogy a világnak meg lehessen mutatni, mennyire toleránsak vagyunk a mentálisan és fizikailag sérült emberekkel szemben.
Ez eddig rendben is van, szép dolog, az elvet magát pártolni kell.
Ugyanakkor nem dughatjuk homokba a fejünket, és nem tehetünk úgy, mintha egy rokkant ember teljesítménye - legyen akármennyire nagy dolog a saját szintjéhez, teljesítõképességéhez képest, - összemérhetõ lenne objektív módon az "egészségesekével".
Mert nem az.
Személyes véleményem errõl a dologról, hogy saját magunkat, és sérült embertársainkat is becsapjuk, hogy ha valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség szellemében, elhallgatjuk a különbségeket a két csoport mentális és fizikai állapota között.
Abszolút értelemben a sérült emberek sportteljesítménye a világ élsportjához képest gyakorlatilag értékelhetetlen, - nem az õ hibájukból, - amit viszont értékelni lehet, és kell is, az az õ személyes, a saját állapotukhoz mérhetõ teljesítményük.

Ha a szemforgató emberek logikáját követjük, akkor ezentúl BÁRKI jelentkezzen a balettintézetbe felvételizni, értelmi fogyatékosok bármilyen egyetemre felvételizzenek, és próbáljanak maximális pontszámot elérni, a hadsereg a sorozáskor ne selejtezzen ki senkit fizikai állapotra hivatkozva, és a sor még hosszan folytatható.
Nem a sérült emberekkel akarok ironizálni, csak arra szeretnék rávilágítani, hogy ezen a téren is mennyi a mellébeszélés, a finomkodás, a sumákolás, hogy így mondjam.

Ami az anyagi megbecsülést illeti, természetesen jár, szükség van rá, jutalmazni kell a paralimpikonok emberfeletti teljesítményét, de ugyanolyan összegrõl szó sem lehet, hiszen azzal nem õket segítenénk, hanem az ép sportolók teljesítményét kérdõjeleznénk meg, fokoznánk le, és okoznánk nekik egy rossz szájízt.
Azt pedig senki sem akarhatja.
agarik 2012 szept. 10. - 19:30:30
(2117/2171)
Félreértesz.

Nem azt mondom ne legyen paralimpia.

Azt mondom, az olimpia AZ ÖSSZES EMBERT hivatott képviselni, mindegy egészséges-e, vagy mutáns, vagy csonkabonka.

Innentõl kezdve egy olyan "szakág" amiben a SZÍN TELJESÍTMÉNY elmarad az abszolút CSÚCSTELJESÍTMÉNYTÕL, számomra evidensen nem díjazható ugyanolyan vagy magasabb módon.

Õszintén szólva én az erõszámokat is úgy nézem, hogy a férfi és nõi kategóriák vegyesen, mert nem értem miért szedik külön, hiszen az olimpia az emberiség csúcsteljesítményét kéne hozza.

Mondjuk az olyan számok, amikben a flinc-flanc számít (pl. másfeles korlát) nem is tudom hogy pontozzák, azt csak azért nézem mer' szépp, így ott ffi/nõi bontás marhára nem érdekel.
offtopic
vénasszonyok -nyara 2012 szept. 10. - 18:42:59
(2116/2171)
Ja igen. Ez a kötözött sonka effektus.
olahmiki1959 2012 szept. 10. - 18:35:32
(2115/2171)
Ez nem biztos. Sokszor a nagy fenekû nõk veszik fel a szûk, két számmal kisebb bugyikat, hiúságból, meg talán azt hiszik, hogy akkor kisebb lesz az említett tesztrész.
offtopic
vénasszonyok -nyara 2012 szept. 10. - 18:27:04
(2114/2171)
Már akinek nagyobb feneke van, mint a feleségének. Somamamasertés férjét szerintem nem szorítja az a bizonyos ruhadarab.
olahmiki1959 2012 szept. 10. - 18:22:03
(2113/2171)
Én is rendõrviccként ismertem, Zana József nem ugrott be vele kapcsolatban, viszont maga a vicc szerintem jó, és ráhúzható bárkire.
offtopic
atomotnektek 2012 szept. 10. - 18:17:00
(2112/2171)
És ha valaki felkér, hogy ugyan, légy oly kedves és akaszd fel magad? ;-)
ui: a t. fejlesztõket nem lehetne megkérni, hogy ne legyen kötelezõ a fórumos regisztráció, ha a tévémûsor oldalon el akarom menteni az egyéni beállításaimat? Magasról leszarnám az egész fórumot az összes kretén moderátorával együtt, ha nem lenne kötelezõ regisztrálni ahhoz, hogy csak a számomra érdekes csatornákat lássam a mûsoroldalon.
(arról nem beszélve, hogy mióta ezt a csodás újítást bevezették, azóta a mobilomról bejelentkezni sem tudok)