A fiatal Martin Sheen-nel.

Nagyon szép és megható a sírja, én pedig azt köszönöm, hogy a képét belinkelted.
Mit is mondhatnék - legyen inkább zene, mondjuk ez: http://www.youtube.com/watch?v=2Pen8GoXPq0

3 különbözõ kifejezést használtál: erõ, vérszem, önérzet. Az 'erõ' -t maga a Fõnök emlegette a filmben, de sokkal találóbb az, amit te írtál: önérzet.
Bromden bátorrá vált, de az már csak egy járulékos következménye volt az önérzetnek, a méltóságnak. Hiszen ebben az intézetben mindenkit igyekeztek megalázni, összezúzni; a Fõnök csak úgy menthette meg a méltósága morzsáit, hogy süketnémának tettette magát.
Tulajdonképpen különös, hogy Bromden, aki mindenféleképpen egy tiszteletet parancsoló figura, épp egy svihák miatt nyerte vissza az önbecsülését. Mivel Mcmurphy nem volt épp az önbecsülés szobra. Egyszerûen csak egy kellõ ellenpont, ellensúly lett ahhoz, hogy Bromden ráébredjen, mit veszített el. A többiek nem tudtak erre ráébredni, mert nekik még emlékeik sem voltak arról az idõszakról, amikor nem voltak személyiségromboló hatásoknak kitéve. Õk nem nyerhették vissza azt az önbecsülést, amiben soha nem volt részük.

Szerintem a filmet fölösleges allegóriaként értelmezni; szerintem elegendõ a megértéséhez önmagában a történet. Arról szól, amit látunk, magát magyarázza.
Ennek ellenére természetesen van benne elvont jelentés, amire a kulcsot a cím adja – a kakukk ugyanis NEM SZÁLL a fészkére, soha.
Kérdés: kicsoda a címbeli kakukk? Az osztályon bárki lehet az, tehát tulajdonképpen mindannyian, valamilyen módon címszereplõk, kakukkok, akik a fészkükre szállnak.
Hol, milyen körülmények között van a kakukknak állandó otthona? – A kakukkos órában.
A természetes élõhelyén hontalan, parazita kakukkból az emberek egy teljesen más lényt faragtak (aminek még mindig kakukk a neve, bár semmiben sem hasonlít rá) – ez nem él, zárt odúban kuksol, és "órát lehet hozzá igazítani" - hûségesen, pontosan, precízen, megbízhatóan kivágódik a házából, hogy jelezze azt a kiszabott mértékegységet, amire az élõ kakukknak semmi szüksége sincs. Az emberek ezért megjutalmazzák, és azt mondják: Nahát! Milyen ügyes!
A filmbõl hasonlóan ellentétes tendenciát lehetett érzékelni, mint ami az élõ és az órabeli kakukk között feszül.


Szerintem a mondanivalót onnan is meg lehet fogni, hogy az ember kétféle törvényeknek van alárendelve, kétféle rendszernek a része egy idõben – a természetnek és a társadalomnak. Ez a két rendszer nem hangolódik össze, a társadalom mûködése sok tekintetben önállósult, elszakadt a természettõl. Sok tekintetben a társadalom a fenyegetõ természet elleni védelmül let kitalálva – de ha túlságosan fölényre tesz szert, akkor egyszerûen megöli az embert, mivel az soha nem képes a természet nélkül létezni. Erre õsi példa Gilgames és Enkidu története – Gilgames király falakat építtetett a néppel, a külvilág fenyegetése elleni védelmül. A nép nyomorában az égbe kiáltott, és az istenek úgy könyörültek, hogy megteremtették Enkidut, a vadembert – aki elõször a természetben élt, de miután beszennyezõdött a lelkiiismerete, és kínozta a bûntudat, õ is kénytelen volt a város falai között menedéket keresni. Elõször összeverekedett Gilgamessel, de miután belátták, hogy egyikük sem bír a másikkal, barátok lettek.
Szerintem a Száll a kakukk ezt az õsi legendát eleveníti fel, de itt Gilgames és Enkidu már képtelenek összebarátkozni. (Noha mindketten kölcsönösen érdeklõdnek a másik iránt, valamiképp igyekeznek is közel jutni a másikhoz, de ez itt már nem sikerülhet).


A filmben az látható, hogy vannak olyan emberek, akik valamilyen oknál fogva képtelenek a természeti valójukat megélni. Ennek nyilván a társadalmi környezetben elszenvedett sérülések, megaláztatások stb az okai. A társadalmi környezettel sajnos az a baj, hogy teljesen önállónak, mûködõképesnek látja magát a természettõl, nem érzi át az attól való függõségét, nem gondolja, hogy alárendeltje volna a természetnek, emiatt aztán kiszipolyozza a természetet, az embereket, anélkül, hogy gondolna a megújulásra. Az embereket azzal kecsegteti, hogy elég, ha neki rendelik alá magukat, sõt nem csak elég, hanem muszáj is, kötelezõ. Erõszakosan kényszerít, fenyeget, zsarol – azaz CINKELT LAPOKKAL JÁTSZIK, olyan tisztességtelenül, ahogyan a természet sohasem. Természetesen hazudik, mert azok az emberek, akiknek elfogy a természetes energiája, társadalmilag is haszontalanokká, értéktelenekké válnak. Már csak ebbõl is be kellene látni, hogy az emberi civilizáció nem önálló rendszer, csak alrendszere a természetnek – de ez persze nem belátható. A természettõl végképp elszakadt, elgyötört és kizsigerelt emberek egy csoportját mutatja be a film, akik az elvesztett természeti lényüket azzal próbálják palástolni, hogy egy szupermesterséges mikrokörnyezetbe menekülnek, ami a természetesség utolsó csíráit is gondosan kiöli belõlük, akár a baktériumot a dezinfekció.
A természetesség hiányát ez a környezet azzal próbálja elfedni, hogy azt hazudja – a problémájuk az, hogy a társadalmi szabályoknak nem tudnak eléggé megfelelni, ezért azokat kell gyakorolniuk, hogy meggyógyuljanak. Vagyis még koncentráltabban öntik beléjük azt a mérget, ami addig is a romlásukra volt. "Beszéljük meg" – ez egy "értelmiségi gesztus", a végeláthatatlan vitaestek, konferenciák, szakértõi magyarázatok jelképe ez, ami a problémák megoldását szájtépéssel helyettesíti. Persze mondhatnék párttaggyûlést is.

A másik gyógymód a tudomány észgõgje, a kemikáliák és áramütés, amik maximálisan mesterségesek, a természetben semmilyen formában nem fellelhetõk. Pont ezek – a kemikáliák és az áram az, ami a leginkább meghatározta a 20. sz. arculatát, történelmét. Ezek nélkül szinte semmi sem létezne, ami 20. sz-i. Az egész emberiséget villanypásztor terelte a 20. sz-ban, és kényszerítette arra, hogy elismerje a természettõl független, sõt fölötte álló emberi civilizáció feltétlen uralmát.

Ebben a mikrokörnyezetben ki vannak osztva a szerepek, noha nyilvánvaló, hogy ugyanazt a játékot játssza minden szereplõ – a természetes nemiségüktõl megfosztott törpék Hófehérke védelme alá menekültek, aki ugyanúgy nemiség nélkül létezõ lény. Hófehérke ugyanúgy önkéntes intézeti lakó, mint a beutaltak. Ugyanúgy ennek a természetellenes, steril mikrokörnyezetnek a foglya, mint azok. Elhiszi, hogy elegendõ minél több mesterkélt, természetellenes, piszlicsáré szabálynak megfelelni ahhoz, hogy emberi életet élhessünk – hiszen az élet csupán az emberi civilizációra korlátozódik, mentesülhetünk a nyomasztó, fenyegetõ természettõl (egy energiáját vesztett ember számára a természet már csupán fenyegetés, és nem tápláló erõforrás). Még a baseball nézése is tilos, mert süt belõle a mozgás öröme.
Persze, egész pontosan nem "energiáról" van itt szó, hanem önbecsülésrõl. Az önbecsülését vesztett ember számára a természet fenyegetõvé válik. Ha az ember szégyelli magát, megrendül a természettel való kapcsolata, és az ember menedékért a civilizációhoz fordul. Ennek alapmítosza Enkidun kívül a bibliai bûnbeesés és a paradicsomból való kiûzetés.

Mindennek a szégyenre és megszégyenítésre épülõ civilizált szabályvilágnak az ellenpólusát képviseli McMurphy – aki a természetesség, kiszámíthatatlanság, spontaneitás, életöröm vibráló izgalmában él. Õ nem szégyelli magát és másokat sem szégyenít meg. Mivel nincs az egója fényezésével van elfoglalva, képes erõt meríteni a természetbõl. A sport kiszámíthatatlan, izgalmas, erõteljes, természetes – tehát öröm. A játék, a fogadás izgalmas – tehát öröm. A tenger izgalmas – tehát öröm. A horgászat izgalmas – tehát öröm. A szex izgalmas – tehát öröm.

Persze önmagában õ sem elég. Bármennyire is nem törõdik a lelkiismeretfurdalással, mivel nem hajlandó betartani a szabályokat, õ is csak egyhelyben forog, képtelen elõrehaladni. Önmagában õ is gyenge, szüksége volna a másik oldal támogatására, amiképpen Enkidunak is szüksége volt Gilgamesre – külön-külön ez a kétféle látásmód fékevesztetté válik és belezuhan önnön káoszába.

Az intézetbõl csak az indián menekülhetett el, aki képes volt egyszerre tisztelni a természetet és a társadalmat; elfogadta mindkét rendszer szabályait, de csak annyira, hogy az ne menjen a másik rovására, valamiképp egyensúlyt és harmóniát teremtett önmagában, egésszé vált, akárcsak egy fészkére szálló kakukk.

Erre alapoztam: http://forum.port.hu/viewtopic.php?post_id=2164394&highlight=2164394#2164394
Nem olvastam a könyvet, nem tudom, mit akart allegorizálni. Az allegória könnyen megfejthetõ, mivel minden eleme megfeleltethetõ egy másik, elvont jelentésnek. Nekem ez nem tûnt fel, de ha így van, akkor megköszönöm, ha leírod, és ezzel az (allegorikus) lényeget is megfejted.

Valamit nem értek. Ha az USA-ban a betegek biztosítása fedezi az ápolásukat, tehát egy-egy önkéntes elmeosztályi beutaltért, aki akár az egész életét az intézményben éli le, rengeteget fizet a biztosító (vagyis a család), akkor hogyhogy állatiasan bántak velük, hogyhogy verték és alázták õket, hogyhogy a társadalom alját alkalmazták az ellátásukhoz, amint azt lejjebb részletezte valaki?

McMurphyt talán azért akarhatták az intézményben tartani, mert õ potyajövedelmet jelentett az elmegyógyintézetnek, az õ ellátásáért az igazságszolgáltatás fizetett.

Fenntartási, pénzügyi okai voltak az OPNI felszámolásának is. Ha ingyenes az ellátás, akkor megértem, hogy az önkényuralomba fajul. De ahol fizetõs, ott meglehetõsen furcsa. Ennek ellenére nem kétlem, hogy szörnyû állapotok uralkodtak az amerikai elmegyógyintézetekben.