Ha fél órával rövidebb, akkor jó lett volna, így hosszú és vontatott. Azok az idézetek meg baromira nem kellettek.

Hol találok hozzá magyar feliratot???

Nekem a legjobban az tetszett, ahogy a rajzfilmes jeleneteket a filmben újraértelmezték.

SPOILER

Hát amikor fellõ a lefolyón keresztül, a legzseniálisabb gyilkosság, amit eddig láttam!! :D

Az idézetekkel pedig szépen chapterekre osztotta a filmet.

Rappet semmilyen körülménayek között nem hallgatok, de ennek a zenéje nekem is beütött.

10/9

sztem remek film. ütõs filmzene.

Akárhogyis, én remekül elvagyok ezzel a filmmel. Forest Whitaker istenkirály. Megvettem cd-n a zenéjét. Ügyes ez a RZA.

A monológ emészthetõbbé teszi a filmet, de idõnként Jarmusch a slow gombon felejtette a kezét.

Igazad van inkább picit modoros. A Szkutyáról-ról lemaradtam, majd pótolom.

Kétszer is "átrágtam" a Kávé & Cig. de nem volt az a olyan vacak, talán egy icit-picit mesterkélt volt.

Nemrégiben egyik tanárom intett nyugalomra, mikor egy kevésbé hozzáértõ kollégámmal történt vita után, megjegyeztem, semmi értelme a vitának... Tanárom felhívta a figyelmem, hogy egy vita sem értelmetlen, mert legalább egyik fél összeszedi gondolatait.

A Vinogradov - Tiberio "eszmecsere" is hasonló véget ért:) Ha szigorúan a mûvészetet vesszük, mindenkinek megadatik a jog, hogy szeresse vagy ne szeresse az adott alkotót, kifejezésmódjával, eszközeivel együtt. Kinyilvánítani, miért tetszik, vagy épp nem tetszik egy alkotás, indoklás nélkül olyan, mint a kisgyerek mikor jégkrémmel kezében viháncol a dodzsemben, és a játékvezetõ mégis rászól... Na igen.

Elõbbiekbõl következik, hogy összemérni nehéz az alkotókat, mert nem egzakt. De, hogy valaki mégis megpróbálja, csak empírikus alapon... nos nem sokra fog vele jutni más meggyõzésében. Így, mégis visszajutunk a tanáromhoz, mivel legalább azt tudjuk, mi miért szeretjük Jim Jarmusch-t és mi is az értékek és elvek jelentõsége a Samurai életében;)

Egyébként:

1. Ne haragudj, normális esetben eszemben sem volna az ilyesmit szóvá tenni, mert kifejezetten bunkó és visszataszító dolognak tartom, de ezúttal kénytelen vagyok élni vele, ugyanis:

Ha valóban olyan kitûnõen ismered Jarmusch életmûvét, akkor bizonyára pontosan tisztában vagy vele, hogy hogyan írják JARMUSCH nevét...


2. Bocsáss meg, de ha én megtisztelem a fórum látogatóit azzal, hogy részletesen kifejtem a filmrõl alkotott véleményemet, akkor legalább, ha már nem is engem, de a látogatókat hasonlóképpen respektálhatnád (minimális mértékben!) Te is azzal, hogy nem egy, és mellesleg rendkívül provokatív mondatban foglalod össze mindazt, ami a történet alapján leszûrõdött benned.

Vitatkozni csak észérvek ütköztetésével lehet, különben, akármilyen extragigaüberkulturált vitapartnerekrõl van is szó, elõbb vagy utóbb EZ lesz belõle (még a látszólag nagyon türelmes emberek is kijönnek egyszer a sodrukból).

Ha tudni akarod, engem ezzel a hadd ne mondjam meg milyen színvonalú elsõ, "Szellemcicás" hozzászólásoddal sértettél meg, mégpedig a SZEMÉLYEMBEN (csak én nem vagyok az a sértõdõs fajta, aki ezt minduntalan, úton-útfélen hangoztatja is).


3. Én ugyanis Jarmusch-t azért sorolom a legnagyobbak közé, mivel olyan önálló formanyelvet valósított meg, amelyet csak õ tud használni. Kicsit kesernyés, kicsit groteszk látásmódja, ha természetesen nem is posztneorealista igénnyel, de mindenképpen realista módon alkalmazott filmnyelvi eszközökkel párosul (mindemellett sajátos német vonásokat is felfedezhetünk életmûvében, mely okból kifolyólag egy még különlegesebb perspektívából láthat rá mindenkora (az elmúlt harminc évben sok minden változott) amerikai valóságára.)

Mindez azonban önmagában még nem emelné a legnagyobbak közé.

A legfõbb ok elsõsorban életmûvének egy olyan sajátos módon megnyilvánuló kohéziója, amirõl BESZÉLNI sem tudok annak, aki nem látta az ÖSSZES filmjét.

Társadalmi funkciók és életmód-technikák fejlõdését, visszafejlõdését - vagy nevezzük csak változásnak - olyan plasztikusan tudja láttatni, ahogy csak igen kevesen és ilyen speciális optikán keresztül senki.

Mondjuk Antonioni mûvelt hasonlót: a "hiány rendezõje", aki az örökös hiány és elégedettség, vagy inkább a keresés és nem találás motívumait (lám, azóta sem leltük meg a "Kaland" Annáját...) olyan társadalmi kontextusba tudja belehelyezni, amivel mindent, de mindent elmond a hatvanas-hetvenes évek (mert ez a legragyogóbb rendezõi korszaka) európai valóságáról...

Szóval, az izgalmas, specifikus atmoszférán túl Jarmusch filmjeinek TÁRSADALMI MONDANIVALÓJA van, mégpedig jó sok.
De nem úgy, mint ahogy neked tanították volna, ha akár csak öt évvel elõbb érettségizel, és teszem azt a Színház- és Filmmûvészeti (akkor még) Fõiskolán tanultál volna tovább, hanem a valóságba beleágyazva: nem úgy, mint egy hímzés az anyagba, inkább úgy, mint a seb a bõrbe.

Kitörölhetetlenül és visszavonhatatlanul.

És sorolhatnám a példákat akár a Szellemkutyából is - hogy pl. az a jelenet, mikor a két maffiózó kergeti a galambot a szobában, mindent elmond a maffiáról, mint specifikusan amerikai jelenségrõl.
Hogy tessék megnézni a beállításokat, a megvilágítást, és a nem egyszer - mégpedig a speciális Jarmusch-i atmoszféra teremtette - intenzív, mégis, a legtöbbször rendkívül visszafogott színészi játékot (pontosan ezt láthatjuk tökéletes formában Bill Murray-tõl a 2005-ös Broken flowers-ben, és egyébként ettõl az Jarmusch egyik legzseniálisabb filmjének is tekinthetõ - és e kivételes érzékével talált rá arra a kitûnõ magyar Bálint Eszterre is, a '84-es Florida, a paradicsomhoz, aki itthon "senkinek sem kellett").


4. Én így gondolom, de nyugodtan vitába szállhatsz velem, viszont komoly keretek közt, nem ilyen mindent degradáló hangnemben, tõmondatokban, "leszellemcicázva" egy olyan filmet, amely az ide írogatók tulnyomó többségének, legalább is nagyon tetszett.

"Köszönöm, nekem ennyi elég!" - szintén Rátonyi, szintén az Álombrigádból.

És, befejezésül, még hozzá kell tennem valamit: egy tekintetben kénytelen vagyok revideálni az álláspontomat.
Ugyanis, túlzás nélkül jelenthetem ki: Bergman a filmtörténet Shakespeare-je, s mint ilyen, önmagában is az emberiség történetének egyik legnagyobb kulturális fegyverténye - hiszen ha ezt Shakespeare-rõl, akkor a filmet minden ízében saját képére átalakító Bergmanról is el lehet mondani, hogy egy maga a fél világ.

Ebben a tekintetben, bármennyire is irtózom a sommás jellegû összehasonlításoktól, Bergman valóban jóval nagyobb mint Jarmusch, mert egyetemesebb, megkérdõjelezhetetlenebb nála, ráadásul a mûvészetével olyasmit tett le az asztalra, amelyet senki sem elõtte, sem azóta, és véleményem szerint soha nem is fog...

Viszont egy filmtörténeti kategória Coppolá-val, Truffault-tal, Goddard-dal és a többi emlegetett zsenivel.

Gondolom, bármelyik rendezõt is emlegetném, akit hasonló súlycsoportba tartozónak vélek, és mondjuk úgy kb. 1980 óta alkotott nagyot (Lars von Trier, Tim Burton, Emir Kusturica pl, hogy csak a legnagyobbakat említsem), mindegyikhez lenne valami keresetlen szavad vagy megjegyzésed.

Ismerem ezt a hozzáállást...
És, 21 évesként (ez Neked olyan fontos, azért is írtam) messzirõl el is szoktam kerülni...

"Nemrég volt látható Tarkovszkijtól az "Áldozathozatal". Mennyivel mélyebb alkotás, mint az egyébként kiváló "Halott ember". A Szellemcica már hanyatlás, a Kávé és cigaretta pedig egyszerûen csak vacak."



Na kész, látom, ismered a Jarmusch-i rendezõi életmûvet
+ ott folytatod, ahol az elõbb kértem, hogy hagyd abba!

Ne hasonlítgassunk egymáshoz csak úgy, nyakló nélkül rendezõket, "mert akkor itt fejetlenség lesz, és azt nem szeretjük!" - Jeles András: Álombrigád 1983.

Tarkovszkij teljesen más problémákat és másképp mond el, mint Jarmusch - ami egyrészt oltári közhely, másrészt sztem rohadtul nem meglepõ.
Igen az Áldozathozatalban vagy a Tükörben (az utolsó ízig-vérig modern film - KAB - értsd: Kovács András Bálint) ott van ötszáz év egész orosz történelme.

És?
Jarmusch filmjeiben ott az amerikai átlagember minden problémája a nyolcvanas évekig visszamenõleg.

Azt ajánlom, kezdd el szépen sorban nézni õlet, mert úgy látom, egyáltalán nem is ismered õket, és sztem azt sem tudod, hogy a csávó már rendez egy ideje, mondjuk a hetvenes évek vége óta.

Különösen ajánlom a Permanens nyugalmat (1980), amely GENERÁCIÓS ALAPFILM volt, s mint ilyen, az ismerete nélkülözhetetlen a Jarmusch-i életmû megismeréséhez.

Aztán nagyon preferálnám még a helyedben a Törvénytõl sújtvát, mint kihagyhatatlan alapfilmet, szürreális punk-mítoszt, Roberto Benigni - és egyébként Jarmusch - zsenialitásának egyik megkérdõjelezhetetlen bizonyítékát.

És persze itt van az "Éjszaka a földön" ötféle nemzeti mentalitás részletekbe menõ tanulmányozásával, amelyet ezek szerint ismét csak sikerült geppelni...

Ami meg a "Halott ember"-t illeti, ha te tényleg komolyan gondoltad ezt az összevetést az "Áldozathozatallal", akkor itt és most kijelentem, hogy nem nagyon sikerült kihámozni a Tarkovszkij-film mondanivalóját (csak úgy, mint sok Tarr Béla kedvelõnek - "Nem tudtam végignézni, deee nagyon tetszik, nagyon zseniális...")

Ez a Szellemcicázás meg rohadtul nem vicces, szóval lehet más topicban hergelni az ott megvitatott filmek kedvelõit.

De kérlek, elõbb fejtsd ki a véleményedet a Kávé és cigarettáról. Ha megosztanád velem, talán megérteném, miért nem tetszett, mert az általad írt vmi alapján marhára nem sikerült felfognom.

Ja, és nagyon ajánlanám, hogy tekintsd még meg a Bill Murray-es 2005-ös nagy remekmûvét, a Broken flowers-t is, amelynek fantasztikusan, zseniálisan vontatott (mert ilyen is van, és ebben Jarmusch nagyon jó!) zsibbadós hosszúsnitteihez hasonló élményt, amelyekbõl végül egy olyan hamisítatlanul eredeti amerikai történet bontakozik ki, hogy az már nem is igaz, nem hiszem, hogy sokszor át fogsz majd élni.

Így van - a nagyság dimenziórendszere minden igazán kitûnõ alkotó esetében más és más...

Egyszerûen olcsó dilettantizmus egymáshoz mérni egy Antonioni-t, egy Fassbindert, egy Máriássy Félixet vagy egy Jim Jarmusch-t...

De bizony, hogy lehet!

Sõt, Truffault-hoz, Goddard-hoz, Kubrick-hez, Jean Renoir-hoz, Lars von Trier-hez, Fassbinder-hez...

Akárkihez, aki e magas régiókban leledzik...