kertes jún. 13. 08:49:55
(1/1)
Már az első felvonás végén ott akartam hagyni a darabot, mert az összefüggéstelen, abszurd, kitalált szituációk annyira távol álltak a valóságtól, de a színház szórólapján azt olvastam, hogy a végére összeáll a sok érthetetlen történés. Hát nem állt össze. Máig sem tudom, a börtönben vegyésznek kitanult (sic!) öreg milyen kapcsolatban állt a bűnbandával, hogyan lehet, hogy egy rendőrfőnök a saját beosztottját nevezi ki az alvilág fejének, és vadászik rá, vagy kinek a szolgálatában állt az alkoholista szerelme, és mi a szerepe a kórház félre-ápoló-nőjének. Fogalmunk sincs, a gyilkos miért öl szakmányban, kik az áldozatok, és miért pont ők. Kriminek nem nevezhető a történet, s nem csak az összefüggések híján, de mert annyira tájékozatlanok vagyunk, hogy képtelenek vagyunk izgulni. Hiába mártja be egy álarcos alak kését ötpercenként valakibe. A nézői figyelem fenntartásához a szex sem elég. Pedig abból kapunk jócskán: egy rendőr kényszerfranciájába a szemünk láttára hal bele egy homoszexuális ügynök; a kikapós menyecske az ablakban kényszeríti párját koituszra; a fiatal rabot öreg cellatársa rendszeresen seggbe kúrta a küblinél; szopatás a munkahelyen stb.
A 90-es évekről sem kaptunk képet, hiába a korabeli öltözet, slágerek ( jó nagy tévedésekkel), de a foglyait megkínzó infantilis gengsztervezér, vagy a beosztottait idézetekkel vegzáló rendőrfőnök, akár az éveket börtönben töltő rab nemigen adta vissza a korra jellemző karaktereket és folyamatokat, sem az akkori hangulatot. Erkölcsi katarzis - minthogy kidolgozott jellemek sem voltak – nem is lehet, mondanivaló még kevésbé. Hacsak nem az, hogy a legemberibb kapcsolat a gyilkos és az áldozat között jön létre. Ez a baromság többször is elhangzik, sőt, még meg is magyarázzák: mert csak az áldozat tudja, ki a gyilkosa, és csak a gyilkos tudja, hogy ő ölte meg az áldozatát. Magvas!
Hiába Magyarország tán legnívósabb színészi gárdája, Gothár Péter rendezését nem tudták nézhetővé tenni.