Programkereső

Téma: Vízivárosi nyár

Spoiler
olahmiki1959 2012 dec. 17. - 13:58:02
(34/54)
Élvezettel olvastam ezt az írásodat - is, - az azért félelmetes, hogy te, - bármirõl legyen szó, - egy pillanat alatt ilyen színvonalú reflexiót vagy képes letenni az asztalra.

De hogy megkarcoljuk kissé ezt a képet, egy apró észrevételem mégis lenne az írásoddal kapcsolatban, tudod, mint ahogyan valamikor divat volt az elõkelõ, arisztokrata hölgyek köreiben, hogy a tökéletes szépségû, gyönyörû nõi arcra egy apró fekete pöttyöt tettek rá mesterségesen, - úgynevezett "szépségtapaszt", - jelezvén, hogy semmi és senki sem tökéletes, és úgy állíthatjuk helyre a világ rendjét, és az egyszerû, földi halandók lelki békéjét, - akik csak áhították a szépség ilyen fokú birtoklását, de soha el nem érhették azt, - ha azt mutatjuk nekik, hogy nincs hibátlan szépség, még az "urak" köreiben sem, és így ezek az egyszerû emberek, igazságérzetükben némiképp megnyugodván, békés álomra hajthatták a fejüket.:)))


"belefolytani" - ez a szó több alkalommal elõfordult már az írásaidban, és miután minden alkalommal helytelenül, - ly-nal írtad le, - ezért gondoltam, hogy kétségtelen intellektuális felkészültséged elõtt fejet hajtva, mégis szóvá teszem ezt a jelentéktelen tévesztést, és talán ezzel is hozzájárulok ahhoz, hogy ez a világ még annál is szebb legyen, mint amilyen most.:))

Az ominózus szó helyesen: "belefojtani".

Maradok tisztelettel, barátod, Miki.
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 17. - 09:59:12 Előzmény olahmiki1959
(33/54)
Kedves Miki!

Azért Pistike a példabeli gyerek neve, mert az István a legutóbbi idõkig az egyik legelterjedtebb férfinév volt Magyarországon*, amelynek primátusát csak az tudta tönkretenni, hogy milyen izléstelen névválasztási szokások terjedtek el az utóbbi idõben - az egyik oldalon Kevinnek, Luszeszítának és Máricsújnak, míg a másik oldalon Álmosnak, Csépánnak vagy Urkundnak** nevezik el az ezekkel a nevekkel egy életre megvert sarjakat (és ez, na EZ tényleg megérdemelne néhány igazán vitriolos hangú, amolyan Savonarolától, Nietzsche-tõl vagy Voltaire-tõl - esetleg (horribile dictu!) Szabó Dezsõtõl - kitelõ, mûvelt, de kemény és politikai szempontból kellõképpen inkorrekt hangú értekezést végre!)

Na, de hogy konkrét vizekre (zseniális képzavar - mióta ismerem, rendszeresen használom) tereljük a naszádunkat: mindjárt felhívnám a figyelmet a veszekedés egy másik aspektusára, amellyel a szülõk általában hathatósan tudják belefolytani a szót a leginkább önérzetes gyerekbe is, amikor rámutat a társára, akivel veszekedni kezdett és azt mondja: "- De õ kezdte..." Mert hát erre általában az anyuka / tanárnõ / nagyi /szomszéd néni válasza a következõ: "igen, de te folytattad..."

A veszekedés mindig (legalább) kettõ emberen áll (ahogy a vásár is) - s legyenek azok bármennyire is ellenségesek vagy egyívásuak, a dolog nagyon könnyen odáig tud fajulni, hogy már azt sem tudják, miért kezdték az egészet. A történelemben is számos háború volt ilyen - ez a gondolat már Homérosznál is bõven elõkerül, de ott van a 30 éves vagy az elsõ világháború értelmetlenségében is (utóbbi kettõ analógiáit, meg egyáltalán, az egész dolog értelmetlenségét, az egyébként dogmatikus, ezért általam folyamatosan és igen keményen kritizált Brecht dolgozta fel zseniálisan a "Kurázsi mamában".)

És, nem tudom magamtól elhessegetni a gondolatot - ilyen konfliktust érzek a levegõben most is. Évek óta egyre több körülmény megerõsíteni látszik, hogy háború készül és nem gyõzöm emlegetni, hogy ha bekapcsolódunk az ezt expozicionáló "nagy ingerültségbe", akkor az nem lesz jó senkinek se.

Ennek a topicnak meg fõleg nem, amelyet eddig olyan szépen elkerültek a viták.

Csak és kizárólag ezért kértelek benneteket, hogy most, itt, ne...

Fõleg ne ezen a semmiségen...

Mert ez semmiség!

Tudom, hogy megdöbbentél, mert én is felháborodással olvastam a Hölgy politikai hangulatkeltésre vonatkozó kitételét, nem is beszélve arról, hogy vérbeli Pálos György-fanként, bacchánsnõi dühvel támadt neked egy kevéssé jelentõs megjegyzésedre döbbenetesen értelmetlen haraggal reagálva. De ennek ellenére sem szeretném a vitát épp ebben a topicban látni, mert ahhoz képest, hogy milyen élvezetes légkör bontakozott itt ki, most valami vihar elõtti csendtõl feszül az ájer.

Meg egyébként is, a Hölgy ingerültségének sok oka lehetett, és nekem általában véve sokkal szimpatikusabbak a megnyilatkozásai ahhoz, hogy nagyon bele akarjak kötni - meg egyébként is azért, és fõleg azért intenélek óva egy ilyen konfliktustól, mert most már, háborúság szagát érezve, a keselyûk is itt köröznek a fejünk fölött, le-leszállva a közeli fákra!

Természetesen megértem, hogy annyira feldühített a dolog, hogy muszáj volt valamiféleképpen és méghozzá nem túl barátságosan reagálni - de ezt meg lehet tenni privátban is. A nyílt, látványos és dühös attak pont azoknak a keselyûknek a módszere, akiktõl annyira írtózunk, igaz, õk ezt általában többen és lehetõleg hátulról mûvelik, hogy még csak véletlenül se legyen fair play-szerû a dolog.

Ami a Ruttkay Évát nem ismerõ színinövendéket illeti: sokkal rosszabakat is tudnék mondani a kortársaim körébõl, sõt, a saját szakmá(i)m világából, de még emlegetni is félek az ilyen pédákat. A helyzeten nem segítenek, a hangulatunkon meg inkább csak rontanak.

Ehelyett most inkább búcsúzom (még egy meglehetõsen fellengzõs lábjegyzetet hagyva azért magam után a "Pistike"-tematika kapcsán :) ), és a lehetõségekhez képest a lehetõ legszebb és legnyugottabb, legtartalmasabb és legépületesebb hétkezdést kívánom Neked, amilyen csak egy hétkezdéstõl kitelhet! :)



______________________________________________________________

* Meg kell nézni mennyit torzultak a névválasztási szokások az utóbbi idõkben: http://felelosszulokiskolaja.hu/index.php/babanevek/a-tavalyi-leggyakoribb-keresztnevek/. Az István a 2000-es évek közepén még a második helyen volt, most a 30!

És akkor álljon itt még egy hasznos link: http://magyarnevek.hu/.

Linkelnék egy csokrot az "újmagyar" nevekbõl is, de annak nincs ilyen háttérideológiája, szóval...



** Én eddig egyetlen nyelvészrõl tudok, aki tevékenyen foglalkozott azzal a bizonyos kérdéssel, hogy egyes, államalapítás elõtti nevek miért nem jelennek meg a magyar utónevek körében egészen a XIX. századig. Szabó T. Attila, a kiváló erdélyi nyelvõr értekezett errõl egy tanulmányában, ami még a hetvenes években jelent meg valamelyik tanulmánykötetében (elõkeresem, ha valakit érdekel).

Õ arra jut, hogy az egyház domináns kulturális szerepe az, amely annak idején az Árpád- és vegyesházi-korban szó szerint kiszorította a magyar kultúrából az erre vonatkozó névadási gyakorlatot. Az elsõ XVI-XVII. századi megfelelõen részletes egyházi anyakönyveink sajnos a legelsõ források, amelyek megfelelõen kiterjedt formában informálhatnak minket a kérdésrõl, de tény, hogy Ügeknek vagy Taksonynak még az írmagja sem szerepel bennük. A szent királyok és egyéb Árpád-házi szentek nevének dominanciája megkérdõjelezhetetlen, de, egyéb európai eredetû vagy keletû nevek, így a György, a Gábor, a Mihály, a Miklós, a Márton vagy az Antal is nagyon népszerûek voltak, éppúgy, mint a Mária, az Orsolya, az Anna, s hasonlóképpen, különösen a XVI. századtól, rendkívüli elterjedtséget mutatnak a bibliai nevek, mint a Sámuel, a Mózes vagy a Jób.

Dugonics "Etelkája" és az 1790-tõl feltámadó nemesi-nemzeti öntudat nemcsak a valóban létezett, régi, államalapítás elõtti személyneveket hozta vissza a köztudatba, hanem újakat is teremtett. Ilyen az elõbb emlegetett s az Etel (azaz Attila név) férfipárjaként funkcionáló nomen is, mely - e tudós koponya elõtti minden tiszteletem és az Etelkákat érintõ erõteljes megkövetõ szándékom ellenére - borzalmas. És ilyen Arany Buda halálának Gyöngyvére (na, ez például sokkal szebb!).

Kétségtelen, hogy a kitalált "új" és az ismét kanonizált régi "ómagyar" nevek használatában van már valami hiteltelen, lévén, hogy elsõsorban a látszat és nem a valódi, tartalmi gesztus dominál ezeknek használatában, amely a francia forradalmat követõen a világba szétszóródott, kártékony nacionalizmus-spórák egy magyarországi társulásának jellegzetességeit mutatja. Ugyanakkor e szokás romantikája elvitathatatlan, és talán a benne fellelhetõ ártatlanság, naivitás az, amely megmenti attól, hogy igazán izléstelenné váljon, s végképp attól, hogy a mostanihoz hasonló, korcs-formákban terjedjen el.

Ezért van az, hogy a jobb ízlésüeket sem bántja az Ákos (Vajkay Ákos Kosztolányi "Pacsirtájában"), az Árpád (Feszty Árpád, Thiery Árpád), a Zoltán (Somlyó Zoltán, Ambrus Zoltán) név használata. Ezek valamiképpen (izgalmas új kutatási terület a nyelvesztétika számára!) organikusan épültek be a magyar nyelv élõ szövetébe, akárcsak egy kifejezetten a huszadik században elszaporodott társuk, az Attila.

Ez a név azért is unikális, mert legjobb tudomásom szerint Magyarországon József Attila elõtt senki nem viselte. Ha mégis tud valaki egy Attilát mondani nekem, bárkit, aki 1905 elõtt született, annak még a lábanyomát is meg fogom csókolni ezentúl. Nem tudni, hogy József Áronné miféle indíttatásból, milyen titokzatos erõk és csillagállások együtthatása következtében választott gyermekének ilyen ritka és évszázadok óta nem használt nevet.

Mi sarkalhatta erre?

Mert, lám, dorogi nevelõszülei is azt mondták neki, sõt, szinte sulykolták belé, hogy "ilyen név: Attila, márpedig nem létezik!" (És ez olyan mélyen megsebezte, hogy még rövid curriculum vitae-jébe is beleírta!)

(Egyébként tegyük hozzá, hogy József Attila életének már ezek a körülményei is döbbenetesek, ahogyan az is, hogy - és ez brutálisan meg fog majd döbbenteni mindenkit, de aztán rá fogtok jönni, hogy igazam van - õ az elsõ igazán urbánus, világirodalmi jelentõsségû és Budapesten született költõnk!

Bizony!

És tegyük még hozzá: micsoda páratlan sorsszerûségek ezek - a világ négy égtájának meghódoltatására vágyó hun uralkodó és a magyar irodalom legegyetemesebb költõje közt!)

Tehát, hogy visszatérjek a fõmederbe: úgy hiszem, ezen "ómagyar", ám felújított nevek nagyon szépen és harmonikusan belesimultak a magyar névhasználati gyakorlatba, amelyet még az olyan kirívóan látványos jelenségek sem erodáltak a múlt évszázadban, hogy sokakat kereszteltek Gyula névre Gömbös Gyula "vezér", s Mátyás névre Rákosi Mátyás "pajtás" tiszteletére, s az sem, hogy a bájos showgirl-ök közben Lucy-k és Daisy-k lettek, akik vasárnaponként kisétálak a lizsébe, vagy áutomobillal vikkendre mentek Lillafüredre, ahonnan aztán egy ánzikszot küldtek a legjobb barátnõjüknek, eldicsekedve legújjabb pártijukkal vagy kis flörtjükkel.

Nem, ezek megejtõen bájos bohóságok vagy lényegtelen epizódok voltak csupán.

A problémát igazából az a 90-es évektõl megjelenõ és mára brutálisan, gusztustalanul elszaporodó (mint azt a fenti link is kiválóan mutatja) utónév-választási gyakorlat jelenti, amely vagy a "nájmódit" igyekszik majmolni (menthetõbb esetben ez a szegények és a cigányok, menthetetlenebb opció esetén viszont mûveltség vagy szellemiek tekintetében jobban szituált emberek szokása is!), vagy korábban számos okokból nem preferált, idegesítõen "õsmagyar" neveket aggat az újonnan születettekre.

Itt nem is a dolog esztétikai vetületére gondolok (illetõleg arra, hogy mennyire felcseszi az agyamat, amikor az egyik barátom képes Zéténynek elnevezni a saját gyerekét, vagy amikor megtudom, hogy Vincze Pilu, 44-szeres magyar válogatott labdarúgónk a saját ivadékát nem átallja egy életre a Kevin névvel megverni). Nem ezt a vélekedésemet - bármilyen megdöbbentõen hangozzék is ez - még lehet szubjektivitással vádolni.

Ahogy azt is - bizonyára - hogy e tekintetben a konzervatív álláspontot képviselen, ergo azt, hogy ebben az esetben igenis, ahogy Jókai kõszívû embere, Baradlay Kázmér (apropó, a lengyel Kazimierz uralkodónévbõl származtatott Kázmérunk sem éppen nagyon régi keletû személynév) "a Föld ne forogjon, hanem álljon". :)

Hanem arról, hogy objektíve is, minden tekintetben, destruktívnak tekinthetõ ez a jelenség.

A dolgot érzékletesen talán úgy tudnám megragadni, hogy aki nevet választ, az sorsot is választ. (Ezért gyönyörû metafora Szabó István "A napfény ize" c. opusz magnumában a fõszereplõ zsidó család elsõ magyarországi generációja által választott "Sors" név, és valószínûleg ugyanezért annyira szembetûnõ annak a tökéletesen értéktelen nihilsta rétegregénynek címe, amely sajnálatos módon az egyetlen Nobel-díjjal kitûntetett magyar (nyelvû) irodalmi alkotás.)

Aki Dzsesszikának vagy Mercédesznek nevezi el a kislányát az pontosan ugyanazt teszi, mint aki Abacilnak vagy Gyopárnak: illúziókban él. Nem ezen a világon létezik és nem áll két lábbal ezen a földön - az egyiket a korszellem talmi, ám meggyõzõen élénk színekben pompázó ragyogása ejti rabul, a másik régen megszûnt és elhalt eszmékhez, korokhoz, és ezeken keresztül ma már, igenis, mondjuk ki, néha legalább annyira röhejesen hangzó nevekhez ragaszkodik.

Végsõ soron pedig lluzionizmus ez a javából!

Sem egyik, sem másik cirkumstancia nem releváns igazán - az egyik csak a bohókás fikció keretei között létezik, a másik egyrészrõl régen elmúlt, másrészrõl, ami ma is létezik belõle, az egy torz, hibás és végtelenül hamis félreértelmezése egy kétségtelenül heroikus erõfeszítésekben bõvelkedõ, ám az övékhez képest teljesen más szellemiséget hordozó történeti korszakunknak.

Ezeréves névválasztási gyakorlatunk ugyanis olyan örökség, amely mereven ellentmond minden illuzionizmusnak, mert pontosan tisztában van vele, hogy ezt az országot Istvánok és Lászlók alapították, Gáborok és Bálintok tették naggyá, Miklósok és Ferencek oltalmazták meg, miközben a családi túzhelyet Zsuzsannák és Orsolyák, Máriák és Annák vigyázták, gügyögõ kis Gergelüket vagy Apolkájukat pátyolgatva. Nimród viszont lehet, hogy nem is létezett (innen már Góg és Magóg tényleg csak egy lépés!), s kétlem, hogy a Vanessza vagy a Mercédesz, olyasféle gyümölcs volna, amely nálunk is megterem.

Azt hiszem nem vagyok öncélú nacionalizmussal vádolható, ha azt mondom, hogy, ha már a mangó vagy a kakigyümölcs nem bírja az éghajlatot nálunk (eltekintve az üvegházaktól, de az ottani termés íze, állaga, jellege meg nem az igazi), s az emu vagy a kafferbivaly nem bírja az itteni klímát, kár a honosításukkal bíbelõdni. Inkább növesszünk továbbra is kukoricát, barackot és paradicsomot, tenyésszünk (és hízlaljunk minden, az itteni viszonyokhoz mit sem értõ, szûk látókörû környezetvédõ tiltakozása ellenére) libát, rackajuhot és mangalicát. Mi ebben vagyunk jók.

Nem bántok én senkit, aki násképp gondolja - mindössze óva intem a fölösleges próbálkozástól. Aki illúziókba menekül, arra utána annál nagyobb erõvel csap le a valóság.

Tudom, mert megtapasztaltam...

"Az álmodozás az élet megrontója" - üzeni az egyik oldalnak Vörösmarty.

Berzsenyi pedig, mintha csak a másik oldal realista nemzettudatát (hátha van bennük valami ebbõl is!) ébresztgetné: "A nemzet õrlelkét tapodja. / S gyermeki báb puha szive tárgya..."


Bocsánat, hogy ismét offtopic voltam, de mindezt nem tudtam nem elõhozni a "Pistike"(, a Párkerka és a Tyimeske) kapcsán...
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 15. - 17:40:32
(32/54)
Egyrészt örülök, hogy nagyjából egyetértünk - vitázni én sem akartam, sem provokatív lenni. Ha mégis az lettem, akkor azt a témával kapcsolatos érzelmi vonatkozások okozták és mindenkitõl utólag is elnézést kérek érte - másrészt szeretném megjegyezni, azt gondolom, hogy témaválasztás, adaptálandó mû (a rendszerváltás óta szinte minden munkája adaptáció), a zeneszerzõ, az operatõr, a díszlettervezõ személyének kiválasztásában érdekes módon mind a mai napig valami különleges igényességet mutat (még színészválasztás tekintetében sem biztos, hogy nagyon szó érheti a ház elejét). A rendezés, a struktúra az, ami nem mûködik. A forma és az abból kialakítandó mûalkotás problematikáját Tarr alapvetõen rosszul közelíti meg - ez a fából vaskarika elcsépelt, mégis rendületlenül releváns metaforájával érzékeltethetõ a legjobban, vagy talán 2005-ös "Egyetleneim" c. Nemes Gyula opusz emblematikus mondatával: "Öregem, rossz idõben mész oda, rossz szöveggel, a rossz csajhoz..."

És, hogy a hasonlatok és metaforák izgalmas világánál maradjunk: amikor egy ház tervei, alapozása és megvalósítása esztétikai és praktikus nézõpontból is egyértelmûen pocséknak tekinthetõk, ráengedhetsz te akármilyen zseniális belsõ kivitelezõt, festõt, fugáztathatsz és szigeteltethetsz a legjobb gépekkel és szakemberekkel - megette a fene az egészet. Ha gáz van a tervekkel, az alapozással, ha rosszul választod ki az építés helyét s ha a ház egyszerûen objektíve ronda, mint a bûn (ok, a valóságban azért ennyi szerencsétlen körülmény ritkán esik egybe :) ) megette a fekete fene a legjobb szándékokat is.

Tarrnak pedig még olyanjai sincsenek. Õ most, úgy vettem észre, a túlélésre játszik. Rettenetesen szeretne megcélozni egy sznob, de pénzes nemzetközi közönséget, amelyet alapból rossz promócióval és formában próbál becsalni a málnásába, de nagyon úgy tûnik, hogy ez utóbbit õ tényleg nem tudja, és ettõl lesz az egész valahol olyan röhelyes, hogy azt már tényleg csak Pierre Richard, esetleg Kevin Smith tudná filmrevinni...

De lehet, hogy mégis pontosan érzékeli az erõviszonyakat, és ez esetben õ is marhára élvezi, hogy a közönség egyik fele kiröhögi a hét és fél órás Sátántangót, amibõl e minõségében a nézhetetlen film popkulturális attribútuma lett, míg a másik bõszen védi a "nagyszerû mûffészi koncepciót" és a kivételes alkotói életmûvet, melyet már-már szent könyvként tisztel.

Nem tudom, de Veled egyetértve én is csak azt mondhatom: a másikkal szembeni megengedhetetlenül durva lebunkózás gyakorlata polgárjogot nyert, a másik rászedésével, becsapásával, lóvá tételével vagy kevésbé cizellált megfogalmazással élve (ez valahogy ma már sokkal életszerûbbnek hat) átb*szásával együtt. Az öncélú agressziót ma nem az éppen aktuális 139-ik Steaven Segal-opusz jelenti, hanem az, ahogy az emberek egymással a hétköznapi élet színterein beszélnek, viselkednek.

Az Egon Friedell által az újkori kultúra történetében kifogásolt Landscheckt (azaz zsoldos) magatartás, amely a XVI. század ember és ember közötti példátlan agresszivitásának lehetõségeit teremtette meg (természetesen vallási és intellektuális köntösbe bújtatottan), széplelkek idilli bájolgása ahhoz képest, ami ma megy munkatárs és munkatárs, barát és barát, postás és lakók között.

Kemény idõket élünk.

És alighanem az általad említett Krasznahorkai-interjú is hasonlóképpen vélekedik a jelenlegi Zeitgeist-rõl, amelyet egyébként feltétlenül el fogok olvasni!
Válasz
olahmiki1959 2012 dec. 15. - 12:43:46
(31/54)
Kedves Vinogradov!
Tudod, van az a klasszikus példa, hogy a gyerekek a játszótéren amikor összeverekednek, és a szülõk, miután szétválasztották õket, megkérdezik, hogy mi történt, és Pistike - az ilyen példákban a kisgyerek neve mindig Pistike, hogy miért, ez is megérdemelne egy szociológiai tanulmányt! - azt mondja, hogy a verekedés úgy kezdõdött, hogy a másik visszaütött.
Na most, anélkül, hogy különösebb jelentõséget tulajdonítanék a saját személyemnek, - hiúság, önérzet, idõnként felhorgadó indulat van bennem, de hát kiben nincs?... - ha hátralépek két lépést, és megvizsgálom az eddigi megnyilvánulásaimat a neten, különösen azokat, amelyekben vitába, vagy összetûzésbe keveredtem valakivel, azt látom, hogy a feszültség, a konfliktus, az egymásnak való odamondogatás mindig akkor kezdõdött, amikor elkezdtek bántani, sértegetni, személyeskedni velem.
Én a habitusomból kifolyólag, - legalábbis remélem - viszonylag nyugodt, a kulturált társalgás és megnyilvánulás híve vagyok, alapjában igyekszem kerülni a konfliktusokat, az a véleményem, hogy bármit meg lehet beszélni, lehet vitatkozni, érvelni, mindenki vegye elõ a retorikai képességeit, a felkészültségét, az érveit, és ütköztesse a másikéval, aztán meglátjuk, mi lesz.
Ez egy nagyon jó, élvezetes intellektuális játék, még akkor is, ha idõnként "legyõzik" az embert egy vitában, vagy rámutatnak álláspontjának a helytelenségeire, esetleg kijavítják a tévedéseit, hibáit.
Ez többször elõfordult már velem, soha nem sértõdtem meg, mert nem hiszem, hogy tévedhetetlen lennék.
Amikor azonban jogtalan támadás ér, lenézõen, félvállról, lekicsinylõen kezdenek beszélni velem, akkor valami bekattan bennem, és úgy érzem, hogy meg kell védenem magam. (Ez lehet a hiúsági faktor, amin nem tudok segíteni.)
De még ezt is igyekszem kulturáltan, a konfliktust elsimító hangnemben tenni, néha még humorral is, ez hangulattól függõ.
A velem vitatkozó hölgy két hibát követett el velem szemben, az egyiket akkor, amikor politikai hangulatkeltésnek minõsítette az írásom néhány mondatát, amiben tévedett, és amelyet aztán igyekezetem neki megmagyarázni, a másikat pedig akkor, amikor - engem személyesen nem ismerve, és rólam semmit sem tudva, - prejudikált, és kétségbe vonta, hogy láttam-e egy olyan filmet, amirõl azt mondtam, hogy láttam.
Hogy jön ahhoz bárki, - és most nem a hölgy személye a fontos, hanem a jelenség, - hogy megkérdõjelezze, kétségbe vonja azt, amit valaki itt a neten mond?
Természetesen nagyon sok hazugság, nagyot mondás, önmagát fényezés történik ezeken a fórumokon nap mint nap, de azt a szövegkörnyezetbõl, az írás hangvételébõl, egyáltalán, egy hsz. összességébõl meg kell tudni állapítani, hogy az illetõt nagyjából hol lehet elhelyezni egy képzeletbeli, mûveltségi, vagy intellektuális palettán.
A hölgy ezt nem tette meg, hanem indulatos hangot ütött meg velem szemben, amire válaszolnom kellett.
Talán nem is ér ennyit az egész, hogy ennyit foglalkozzunk vele, mégis, úgy érzem, a konkrét felõl az általános felé közelítve, és bizonyos tanulságokat levonva, hogy - persze ez teljesen személyes vélemény, - nekem nem igazán tetszik ez a trend, ez a módi, hogy ha nem tetszik nekünk valami, vagy nem értünk egyet valakivel, akkor belekötünk az illetõbe, és személyeskedni kezdünk vele.
Ez nem az én világom, és az ezzel kapcsolatos magatartásomon nem tudok, és nem is nagyon akarok változtatni. Meg fogom védeni magam, ha szükséges.
Ami a régi színészeket illeti, meg azt, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a megismertetésükre a mai nemzedék számára, egy példa jut eszembe, amikor egy idõs színész, aki a Fõiskolán színésznövendékeket tanít, - azt hiszem, Avar István mesélte, - elmondta, hogy a folyosón egy kedves fiatal lány megkérdezte tõle, hogy ki volt Ruttkay Éva.
Érted, Vino?
Egy olyan lány, aki színésznõ szeretne lenni, aki az átlagosnál valószínûleg olvasottabb, mûveltebb, nyitottabb, hiszen ezt a gyönyörû, egyben iszonyatosan nehéz pályát készül választani - a színészetet, - és nem tudja, hogy kicsoda Ruttkay Éva.
Aki mellesleg a magyar színjátszás egyik legnagyobb, legendás alakja volt.
Na, ez az igazi probléma, és itt van még rengeteg dolgunk, mert ez az eset, és fõleg, ami az egész mögött van, egy végtelenül lesújtó, és elkeserítõ pillanatfelvétel a jelenlegi kulturális, mûveltségi, közéleti, és mentalitásbeli állapotainkról.
Válasz
4427 2012 dec. 15. - 12:39:15
(30/54)
Nem fogunk sokat vitatkozni. (Megint!:)
Én ugyanis nem vagyok egy kimondott Tarr Béla rajongó. Az újabb filmjeit nem is láttam.
KAB-ot pedig csak azért idéztem, mert mindig csak a múlt-kor a rossz, csak a múltban (Horthy, Kádár idején) éltek rossz emberek. Most pedig miután (újra!) "felszabadultunk": mindenki a bölcs nép fia.
Na, nem! A tahóság soha nem tapasztalt méreteket öltött mostanra. A butaság már nem szégyen. (Csak a szegénység!)

Egyébként Tarr abban nagy, hogy remek segítõket (író, zeneszerzõ, díszlettervezõ) választ(ott).

Szomjas György filmjeit én is nagyon szeretem. De, hát az utolsó, igazán jó filmjét 1992-ben csinálta. Mintha a "rencerváltás" mindenkibõl a legrosszabbat hozta volna ki.
Jut eszembe Krasznahorkai, aki még 2003-ban mondta egy interjúban (a szegedi egyetemi lapnak), hogy a hírnév és a pénz utáni hajkurászásban, egyébként tehetséges emberek is, hagyták magukat bedarálni, ill. elveszítették mûvész mivoltjukat.
Érdemes elolvasni az egész interjút. A neten nem találom, de itt a pontos forrás:
Apor Noémi–Weiner Sennyei Tibor: Vonuljanak a föld alá! = Bölcsõ, 2003. márc. (11. sz.)
Vagy a "Krasznahorkai beszélgetések" c. könyvben (Széphalom Könyvmûhely, 2003.)
Válasz
Vinogradov 2012 dec. 15. - 11:54:15
(29/54)
Amit még nem is írtam, mert most jutott eszembe, hogy szerintem Fábri óriási érdeme, hogy ezekbõl a színészekbõl itt olyan alakításokat hozott ki (gondolok itt fõleg Végvári Tamás, Fonyó József és Nádasi Myrtill triászára), amelyekre, a film médiumának hála, még évtizedek vagy akár - ki tudja? - évszázadok múlva is csodálni lehet majd.

"Akkoriban sok ismeretterjesztõ film narrátora volt" - Pálos György, a narrátor? Ez nekem is új! Az lehet ám csak a jó világ, amikor Pálos György narrálta a természetfilmeket. Persze Végvári Tamásra sem lehetett panaszkodni - én az õ általa narrált természetfilmeken nõttem fel... :)

Csak hát, sajnos mindketten halottak már - Sic transit gloria mundi...
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 15. - 11:39:41 Előzmény 4427
(28/54)
Na igen, a jó öreg KAB...

A mostani, rendszerváltás utáni ká-európai rögvalóságot nem értelmezi éppen rosszul, de a dolgoknak csak egyik oldalát nézi. Én például kikérem magamnak a Sátántangó "hõseivel" való azonosulás puszta lehetõségét is, mert a Sátántangó hõseivel nem lehet azonosulni. Nem azért, mert olyan negatív figurák volnának (ez amúgy is a negatív figurákkal való azonosulás kora!), hanem azért, mert nem léteznek. Árnyjátékok csupán egy öncélú, befogadhatatlan "danse macabre" vízió piszkos vásznán, amellyel nem is az a legnagyobb baj, hogy a maga hét és fél órájával felháborítóan befogadhatatlan és vérlázítóan élvezhetetlen, hanem, hogy rászedi a nézõt. Még amikor hinni is kezdene benne, hogy az árnyakból emberek, karakterek, sorsok, motivációk kerekednek (például az ilyen meglepõen jó és õszinte színészi alakításokat, erõs, tartalmas párbeszédeket prezentáló jelenetek után: http://www.youtube.com/watch?v=Nn1P88Oh6Fs), akkor is csúnyán rászedi az embert.

Tarr Béla életmûvét két elkülöníthetõ szakaszra osztja a rendszerváltás brutálisan és ormótlanul vastag, minden sz*rral összekent faoszlopa. Az Õszi almanach, a Panelkapcsolat, a Kárhozat rendezõjét én a magyar posztmodern egyik legnagyobb igéretének tartom, Jeles Andrással és Szomjas Györggyel szoktam egy sorban emlegetni (és ez nálam igen nagy szó). A rendszerváltás utáni Tarr életmûvének nyitánya a Sátántangó. Lehet azt mondani, hogy elhamarkodottan ítélkezem, de én emellett még a Weickmeistert is végigszenvedtem (amivel szintén hasonló problémáim akadtak - ki lehet szedni belõle néhány kiváló monológot és jelenetet, de nagyrészt szétesõ és tökéletesen érdektelen darab), a Londoni férfit pedig öt perc után kikapcsoltam. És, igen, nem láttam a Torinói lovat. Lehet, hogy jó film.

Engem Tarr Béla ugyanolyan csalóként szedett rá, mint áldozataikat a Sátántangó (aminek még ráadásul bosszantóan jó címe is van!!!) "hõsei", ezért nem tudok hinni az õ rendszerváltások utáni Ká-Európa viziójában.

Már csak azért sem, mert a rendet nem a Haluskák tartják fenn és nem a kocsmatöltelékek, hanem azok, akik minden reggel felkelnek, bemennek, megcsinálják, amit meg kell, majd hazamennek aludni és ez az életük. Miért nem róluk csinál filmet Tarr Béla, ha már annyira témahiányban szenved, hogy legnagyobb filmje, a Kárhozat színvonalát próbálja meghaladni, mindig ugyanattól a kályhától elindulva, újra és újra?

Másrészt a benne való csalódásom másik oka az, hogy a Sátántangó óta nem tud felülemelkedni a forma önmagában mûvészet alatti kategóriájn. A mûvészet legfõbb feladata, hogy meghaladja a formát, hogy kiteljesítse, átszellemítse azt. Pont ezt hiányolom, a legjobban ezekbõl a Tarr-féle víziókból, amelyek legjobb esetben is néhány hiteles mozzanattal tûzdelt, de tulajdonképpen hiteltelen formajátékok csupán.

Ezért van az, hogy a vásznain nem létezõ alakokat látunk, csupán árnyékokat. Nem ká-európai valóságot, hanem lepusztult enteriõröket és sáros utcaképeket, funkció nélkül. Tarr Béla nem azért nem tudja meghaladni a formát, mert nincsenek meg hozzá a képességei, hanem azért, mert csak a rosszat, és annak is csak bizonyos válfajait hajlandó felismerni.

Hátat fordított a valóságnak.

S ezen még Krasznahorkai vagy Simennon míves irodalmi alapanyagai, ami talán a legfájóbb, az egyébként zseniális Víg Mihály közremûködése, állandó felbukkanása zeneszerzõként, vagy épp színészként egyik-másik mozgóképében, és a jó képességû operatõrök sem segíthetnek.

Ezt már KAB-nak is kifejtettem úgy fél évvel ezelõtt, mikor teljesen véletlenül találkoztam vele egy filmklub vetítésen. Nem nagyon volt hajlandó venni az adást.

Ez azért van, mert õ egy igazi, dogmatikus Tarr-fan. Kár.

Neki is sokkal jobbak az elemzõi-esztétai képességei, mint, hogy állandóan ajnározzon egy olyan "auteur"-t, aki valójában már csak olyan kiváltságos keveseknek rendez, akik éppen azért kiváltságosak és éppen azért kevesek, mert hozzá hasonlóan az illúziótlanságba menekülnek a valóság elõl.

Igen, ilyen magatartás is van. Ezt a posztmodern egyik furcsa mellékterméke. Kiváltságos kevesek úri huncutsága ez - múló érvényû struccpolitika, de még nem járt el felette az idõ.

Ami a többi Tarr-ajnárt illeti, ami állandóan árad e "magister militum per orinetem" irányába: mese.

"- Úgy szeretem Tarr Béla filmjeit?
- Miért?
- Mert nem értem!"

Ezt a párbeszédet saját magam hallottam. És ez ütött szöget a fejembe Tarr-ügyileg néhány évvel ezelõtt, no meg a Sátántangó.


Bocsánat, ha offoltam, de mostanra értettem meg a Tarr Béla-jelenséget és muszáj volt kiírni magamból ezeket a felismeréseket, ez a hsz pedig kiváltképp kapóra jött ennek az elemzésnek a megejtéséhez.
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 15. - 09:52:45 Előzmény olahmiki1959
(27/54)
Kedves Miki!

A hölgy valóban túlzott, és valóban kicsit sündisznósan viselkedett, de nem szabad ezen összeveszni! Talán most már Te is látod, hogy az a hsz-ed, amire most válaszolok, nem született túl szerencsés csillagzat alatt (((már csak azért sem, mert ismét megjelent a "keselyû"...))).

Másrészt: felcsillant a szemem, amikor a vhs-gyûjteményedrõl beszéltél. Nehezen hozzáférhetõ ritkaságok régi szinkronnal! Ezt digitalizálni kell! Ne hagyj ott ilyesmit az idõ martalékának!

És, ha már az idõ martalékánál tartunk - tudom, te is bocsánatot kértél miatta - de nem volt szép az arra vonatkozó kitétel, a "mai fiatalok közül nem sokan csinálnák ezt utánam". Lehet, hogy kivételt erõsítõ szabály vagyok (de eklatáns példa mindenesetre nem), ám én például nem keverem össze Szendrõ Józsefet Peti Sándorral (már csak azért sem, mert nem egy súlycsoportot képviselenk - szó szerint :) ), pontosan tudom, hogy Liska Tibor hány magyar filmben játszott mellékszerepet, sõt, még a "Rock térítõ" "no name" szereplõit is ismerem, név szerint...

Másrészt: nem hiszem, hogy ez valamiféle objektív, mindenki számára kötelezõ tudás volna (fõleg nekünk nem, fiataloknak! - inkább az idõsebbek ismerkedjenek kicsit a mai viszonyokkal ;) ), bár az tény, hogy, legalábbis a legnagyobbak, és úgy összességében a magyar filmtörténet ismeretére valóban jóval nagyobb hangsúlyt kéne fektetni ma, minden létezõ téren.
Válasz
napraforgó 2012 dec. 15. - 08:54:41
(26/54)
De jó kis sorozat volt! Én 12 éves voltam, amikor forgatták. Amikor játszották, jegyeztem meg az akkor nagyon fiatal Végvári Tamás nevét, meg Fonyó Józsefét. És Nádassi Myrtill nagyon szép volt, õ is jól játszott. Annyira sajnáltam, hogy késõbb nem voltak annyira láthatók a TV-ben és a színházban sem õk kapták a fõszerepeket.
Pálos György annyira "láthatatlanul" , valóban eszköztelenül játszott, õt akkor még nem is fedeztem fel, csak késõbb, az Elveszett paradicsomban szerettem meg. Gyönyörû hangja volt, akkoriban sok ismeretterjesztõ film narrátora volt. Annyira kár, hogy olyan fiatalon meghalt.
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 15. - 08:53:55 Előzmény kisbazáros
(25/54)
Kedves Kisbazáros!

Félreértettél - a szándék legkisebb mértékben sem feléd irányult - már ha tegezõdhetünk, mert azt látom, hogy hozzám hasonlóan Te is kedveled a magázódást*. Az általad leírtakkal én nagyjából-egészében egyetértek, bár a Vízivárosi nyárra vonatkozókat nagyban árnyalni tudom, sõt, már árnyaltam is. Én nem érzem sem didaktikusnak, sem propagandisztikusnak.

Nagyon-nagyon kevés helyen talán tényleg vannak propagandisztikus vonásai, de az egész valami egészen más hangulatot áraszt. Engem a személyessége, az õszintesége fogott meg, ami, ezek szerint, Fábri érdeme kell, hogy legyen - erre is próbálok kitérni a következõ hsz-emben, mert látod, valami annyira megfogott benne, hogy hetek óta írok róla, mint egy szédült grafomán kamasz (félig meddig, nem szokták elhinni a stílusom miatt, még az is vagyok - a 25 a valódi életkorom és élem a fiatal munkaválalók egyszerû életét. :) ).

Másrészt - Miki nekem az utóbbi hónapokban nagyon jó barátom lett, ezért kicsit õt is igyekeztem megvédeni. Szerintem most félreértetted õt. Sokan szokták - sajnos nem a legcizelláltabb harcmodort választók közül. Lehet, hogy néha õ maga is félreérthetõ.

Akárhogyan is van - ne kezdjetek vitába egy ilyen semmiségen. Nem szabad!

Egyébként Pálos Györgyöt én is hasonlóképpen kedvelem - bár, ahogy elnéztem az eddigi hozzászólásaidat, nálam talán még nagyobb tisztelõje vagy - és hasonlóképpen tragikusnak tartom a korai halálát. Viszont így is remek alakításai maradtak ránk, ennek örülni kell. Az Elveszett paradicsomot egyébként én is láttam és remek filmnek tartom - és, milyen érdekes, ott is Páger a - és méghozzá remek - partnere... :)

Õ egyébként az egyik kedvenc színészem, vele kapcsolatban mindig elfogult vagyok. Így aztán örülök, hogy õt is említetted, mert, mint írtam is, Páger alakítása talán ennek az egész történetnek a kovásza.


*Azt hiszem a magázódás ma, amikor a tegezõdés inkább a módi, ahelyett, hogy kimért vagy távolságtartó volna, inkább ad bizonyos tiszteletet a másik személyének, és ezért nekem mindenképpen szimpatikus.
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 15. - 08:35:31 Előzmény 4427
(24/54)
A fenébe is, de jó film az a Manhattan! :)
És Woody Allen már megint kimondta, amire gondoltam, ráadásul sokkal jobban. :D

Ehhez nincs is talán mit hozzátenni. Így tökéletes, ahogy van.
Válasz
olahmiki1959 2012 dec. 15. - 05:35:47
(23/54)
Én meg pont azt olvastam valamilyen szakújságban, hogy a VHS kazetták nagyon idõtállóak, mert a rajtuk lévõ mágneses frekvencia nem változik, ellentétben a DVD lemezekkel, amelyeknél fennáll a veszély, hogy idõvel egyszerûen letörlõdnek, vagy tönkremegy a rajtuk lévõ leheletvékony réteg. Az igaz, hogy azt tanácsolják, hogy idõnként érdemes átpörgetni a szalagokat, hogy ne vetemedjenek meg.
A régi tv felvételeknek egy hátulütõje van, az, hogy azok még SECAM rendszerben lettek felvéve, mert a rendszerváltásig Magyarországon az volt érvényben, akárcsak a többi szocialista országban, - miután a szovjet tömbhöz tartoztunk, és ezzel is különböznünk kellett a nyugattól.
De egy mostani, többnormás videó probléma nélkül le tudja játszani ezeket.
Válasz
olahmiki1959 2012 dec. 14. - 14:12:03 Előzmény kisbazáros
(22/54)
Meglehetõsen indulatosra sikeredett az Ön hozzám intézett újabb írása, amit elõször nem értettem, aztán jöttem rá, - a következõ mondatból, - hogy mi az Ön valódi problémája velem, illetve az általam írottakkal. Idézem:

"Ilyenek akadtak az Ön által emlegetett Horthy korszakban éppen úgy,mint az országot megnyomorító kommunista diktatúra legsötétebb évtizedeiben,még csak akkor igazán! Ne legyünk elfogultak!"

Tehát ez van a háttérben!
Ön sérelmezi, hogy amikor a háború poklában, illetve békeidõben, bizonyos politikai körülmények közepette lealjasodott "kisember" figurájáról írtam, akkor példaként csak a Horthy korszakot említettem meg, és nem beszéltem például az ötvenes évek ávós verõembereirõl, akik a nyilasokhoz hasonlóan, ugyanolyan szörnyûségeket követtek el, és emberi tartásukat ugyanúgy veszítették el, - mert megtehették, - kiszolgáltatott emberek gyötrésében, kínzásában, esetenkénti legyilkolásában.
Ebben még akár igazat is adhatnék Önnek, csak azt hittem, hogy ha az adott embertípusról elmélkedem néhány gondolat erejéig, akkor elég, ha egy szemléletes példát mondok, és nem kell végigmennem a magyar, és a világtörténelmen, hogy Ön elégedett legyen.
Ami pedig azt a mondatát illeti, hogy kétli, hogy láttam volna Pálos György Ön által említett filmjeit, arra csak azt tudom mondani, - minden tisztelettel, - hogy egészen eddig a pontig úgy hittem, hogy Ön egy felkészült, kulturált vitapartner, akivel, ha nem is értünk egyet néhány dologban, vagy másként látunk bizonyos dolgokat, el lehet beszélgetni, lehet csevegni, meg lehet egymással információkat osztani, benyomásokról, hangulatokról, esztétikai és szubjektív szempontokról egyaránt lehet értekezni.
Ezzel a mondatával azonban, - legnagyobb sajnálatomra, - lerombolta az Ön által saját magáról felépített képet, és számomra Ön egy meglehetõsen indulatos, sündisznóállásból beszélõ, "haragszom a világra, ha nem nekem van igazam"-féle álláspontot képvisel, ami nem az én világom.
Az, hogy Ön megkérdõjelezi, - ismeretlenül, - hogy én milyen filmeket láttam, és milyeneket nem, az egyszerûen nevetséges.
Nem tudom, ér-e ennyit az egész, de mondok néhány szót magamról.
53 éves vagyok, apám egy nagyon ismert, jól keresõ zenemûvész volt, - ez csak annyiból érdekes, hogy a hatvanas években sok mindent megengedhettünk magunknak, amit mások nem annyira, - Pesten az elsõk között voltunk, akiknek nyugati márkájú gépkocsijuk volt, és a hatvanas évek elején-közepén, számomra, mint a világra tágranyílt szemmel rácsodálkozó kisgyerek számára, hatalmas élmény volt, amikor egy nagyképernyõs, fekete-fehér Orion tévét vettünk.
Miért érdekes ez?
Mert akkoriban ez egy óriási dolog volt, egy tv csatorna lévén mindenki azt az egy adást nézte, és mint kisgyerek, aki a legfogékonyabb korban van, több évtized távlatából is nagyon pontosan emlékszem bizonyos filmekre, szinte bevésõdtek az agyamba.
Tudja, én nem a Tescoban, a DVD turkálóból néhány száz forintért megvéve találkoztam a nagy filmklasszikusokkal elõször, hanem akkor, amikor azokat annak idején leadta a tv, a hatvanas, hetvenes években.
Emlékszem az amerikai filmek eredeti, ma már hozzáférhetetlen szinkronjára, amelyeket az akkori magyar színjátszás színe-javával készítettek, és a mai nemzedék már soha nem fogja ezeket hallani, mert a hang-kópiák megsemmisültek, vagy élvezhetetlenné romlottak.
Én nem az Internetrõl levéve, a Youtube, vagy más források elérésével nézek filmeket, hanem, - miután apám példáját követve, magam is zenész lettem, és elég sokfelé jártam a nagyvilágban, - már a nyolcvanas évek elején volt videomagnóm, amit külföldrõl hoztam, és amivel szépen, szisztematikusan felvettem azokat a filmeket, amiket arra érdemesnek tartottam, és ma már ez a gyûjtemény hatalmas darabszámúvá növekedett, és értékes, megszerezhetetlen filmek sokaságát is tartalmazza.
Nincsenek a képernyõ sarkában logók, reklámok, semmiféle zavaró körülmény, eredeti, klasszikus szinkronnal van meg mindegyik, nem katasztrofális minõségben újraszinkronizált változatban, és a magyar filmek tekintetében is nagyon erõs a gyûjteményem, hála az égnek.
Még csak annyit, hogy miután évtizedekkel ezelõtt történt, tehát már bõven elévült a dolog, azt a bocsánatos bûnt is elkövettem, - ez még a videózás hõskorában volt, - hogy a videotékák kínálatából is felvettem a gyûjteményem számára a jó filmeket, - ezeket akkor még nem védték kóddal, - és ahogy múlik az idõ, ezek is egyre értékesebbek, ritkábbak, hozzáférhetetlenebbek lesznek.
Talán dicsekvésnek veszi, amit írtam, - lehet benne valami, bár nem annak szántam igazán, - de még annyit, hogy ha én látok egy régi magyar filmet, gyakorlatilag az összes szereplõnek a nevét tudom fejbõl, - nemcsak a fõ, de a mellékszereplõkét is, - amit nem tudom, hogy a mai nemzedék tagjai közül ki tud utánam csinálni. Valószínûleg nem sokan. (Na, ez tényleg nagyképû szöveg volt, elnézést is kérek érte.)
Javaslom Önnek, illetve inkább kérem Önt, hogy nem ítélkezzen ismeretlenül emberekrõl itt a neten, mert azt hiszem, nem helyes. Könnyen a tévedés csapdájába eshet.
Üdvözlöm.
Válasz
4427 2012 dec. 14. - 12:03:41
(21/54)
...akkor már ne hagyjuk ki a jelenkort sem!
Megint egy filmes idézet, ezúttal Kovács András Bálinttól:
"... minden magasrendû eszme eszköz csupán a másik ember kiszolgáltatottságának a kihasználására. Mi, kelet-európaiak vagyunk a Sátántangó telepének lakói, és kétségbeesve csüngünk a hitegetõ csalók ígéretein, akik csak a pénzünket szedik el. Mi vagyunk a reménytelen kocsmatöltelékek... És mi vagyunk Valuska is, aki végtelen alázattal szolgál minden fölötte levõt... A csõcselék is mi vagyunk... és szeretnénk kitölteni a dühünket minden még nálunk is gyengébb és elesettebb emberen."
Válasz
kisbazáros 2012 dec. 14. - 11:13:36
(20/54)
Ja és most eszembe jutott ,hogy ha már narrátori teljesítményérõl is szó esett,Pálos György volt a Bondarcsuk által rendezett és aztán Oscar díjjal is jutalmazott,szovjet Háború és béke címû film narrátora is!Élmény!
Válasz
kisbazáros 2012 dec. 14. - 11:11:03
(19/54)
A legnagyobb,legmélyebb,legõszintébb tisztelettel,nem Önhöz intéztem a szavaimat.Az illetõnek pedig már megírtam a választ.
Ami Pálos Györgyöt illeti,ahogyan Ön is írja,olyan kivételes tehetség,olyan színész típus volt ,amilyet ma nagyítóval sem találunk. Ebben egyetértünk.De ugyanez elmondható Páger Antalról is.
Válasz
kisbazáros 2012 dec. 14. - 10:58:09
(18/54)
Nem,nem értettem félre semmit.Az én véleményem az,hogy a magyar történelemben,minden korban és minden korszakban voltak olyan,Ön által említett kisemberek/akit a Horváth József által játszott figura példáján hoz fel/,akik le tudtak aljasodni olyan szintre,amelyben kiveszett belõlük minden emberség.Ilyenek akadtak az Ön által emlegetett Horthy korszakban éppen úgy,mint az országot megnyomorító kommunista diktatúra legsötétebb évtizedeiben,még csak akkor igazán! Ne legyünk elfogultak!
Bár távol áll tõlem,hogy politizáljak ezen az oldalon,de ez a sorozat 1965-ben készült,a Kádár korszak kezdetén és rendkívüli módon érezhetõ a politikai nevelõ szándék,amivel elkészítették és levetítették annak idején.Propaganda film ez a javából.Még akkor is,ha olyan csodálatos rendezõt kértek fel rá,mint Fábry Zoltán és olyan kivételes színészeket,mint pld. Páger Antal,Barsi Béla és még sorolhatnám.Nem éltem akkor,de ismerem az 50-es évek magyar filmtermését és bizony azok között is található sok hasonló,miközben,persze nem tagadható az sem,hogy akkor készült a magyar filmgyártás legkiválóbb filmjei közül is nagyon sok.Politika mentesen.
Pálos György különösen a szívügyem és számomra ez a filmje csak arra bizonyíték,hogy egy jó színész,mindenben jó.Kétlem,hogy emlékszik a Megszállottak,vagy az Elveszett paradicsom címû filmekre,mert azok mûvészi színvonalukban,mondanivalójukban,rendezõi munka tekintetében messze felülmúlják ezt a tv sorozatot.A magyar filmmûvészet jelentõs,maradandó alkotásai.És akkor még a színészekrõl nem is beszéltem.A You Tube-n csatornán szabadon elérhetõ és nézhetõ az Elveszett paradicsom,érdemes lenne újra megnézni.Abban egyet értünk,hogy szomorú,hogy Pálos korai halála megfosztott minket még pár élvezetes és jó alakításától.Ilyen lett volna a kommunista börtönbõl szabaduló,megtört férfi szerepe,Makk Károly Szerelem /1970/címû filmjében,amit a rendezõ neki szánt,de végül Darvas Iván játszott el.
Válasz
4427 2012 dec. 14. - 10:45:38
(17/54)
Nos, ezek nagyon fontos gondolatok. Megszívlelendõ!

Jut eszembe egy, ide illõ (rendszer-és korfüggetlen!), filmes idézet (Woody Allen, Manhattan):
"Hogy miért érdemes élni? Ez egy nagyon jó kérdés. Hát, vannak bizonyos dolgok, amiért, gondolom, hogy érdemes...mint például...nekem...mondjuk...Groucho Marx, hogy meg is nevezzek egy dolgot...és aztán Wilie Mays...és...a Jupiter szimfónia II. tétele...és Louis Armstrongtól a Potato Head Blues...aztán a svéd filmek, természetesen...és az "Érzelmek iskolája" Flauberttõl...meg Marlon Brando, Frank Sinatra...aztán azok a hihetetlen "Almák és Körték" Cezanne-tól...Sam Wo (éttermének) rákjai...és Tracy arca..."
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 14. - 00:44:03 Előzmény kisbazáros
(16/54)
Kedves Kisbazáros!

A legnagyobb, legmélyebb és legõszintébb tisztelttel:

"politikai hangulatkeltés"?
Válasz
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 14. - 00:41:32
(15/54)
Vas Istvánnál olvastam egy Bertha Bulcsúval készült interjúban, hogy a háború tanította meg hinni az emberekben. Töménytelen aljassággal találkozott ebben az idõszakban, de az emberség, ami segítette õt túlélni, bár kevesek a sajátja volt, mégis sokkal több és értékesebb volt, mint az aljasság.

Zelk Zoltán azt írja, hogy a háború és munkaszolgálat alatt tanulta meg igazán becsülni az egyszerû magyar parasztokat, akik rengeteget segítettek rajta abban az idõszakban.

Most olvasok egy könyvet, amely lengyel katonai és civil menekültek feljegyzéseit tartalmazza, akik 1939 és 1945 között Magyarországon éltek. Kimeríthetetlen és izgalmas téma és megdöbbentõ, hogy mennyi ragyogó jellemû egyszerû ember élt itt akkoriban.

Tény, hogy nagyon sok gazembert termeltek ki nálunk a huszadik század nagy kataklizmái, de attól félek, hogy nem beszélünk eleget azokról, akik sötét idõszakokban is emberek, mégpedig annak is igen nagyok tudtak maradni.

Ahogy mondani szoktam, a mi nagy bajunk, hogy nem Kosztolányiról, Renoirról vagy Corellirõl (hogy most direkt csak nagyon nagyokat említsek a nagyon nagy kontraszt kedvéért) beszélünk, hanem mindig csak Gyõzikérõl, Krisztofelrõl Szállasiról, Rákosiról, meg az éppen aktuális politikai mumusról.

Ha hinnénk az értékes és jó dolgokban és azokat propagálnánk a shit helyett, akkor nem lennénk ennyire kiégettek.

Ámos Imre még a pokol tornácán is festett, Radnóti még a legsötétebb emberi aljasság közepette is írt - õk még akkor is hittek valami egyetemesben, úgyhogy nekünk sem lehet az a kifogásunk, hogy "rossz korba születtünk..."
Válasz