Ha az ember gengszterfőnök, ne lakjon a legfelső emeleten, ez a hírhedt indonéz akciófilm, a Rajtaütés üzenete.
Ezt is megértük: 2012 borongós őszén elmondhatjuk, hogy Ben Affleck Hollywood egyik legjobb, ha nem A legjobb rendezője.
A független magyar filmforgalmazók sorra hozzák be az olyan romantikus komédiákat, amelyek próbálnak a hollywoodi klisékkel szakítani. A Csak a szerelem számít is ilyen.
Drakula gróf messze nem az a vérengző vámpír, akinek a köz hiszi – legalább is Genndy Tartakovsky szerint.
A kétballábas, bénítóan gyönyörű Sophie Marceau meg egy csapodár zenészkandúr egymásba habarodik. A világ megpróbálja a kapcsolatot elgáncsolni, de ők habkönnyen veszik az akadályokat. Ez a film senki gyomrát nem fogja megfeküdni.
A Testcsere - magyar és eredeti címéhez egyaránt híven – egy fantáziátlan, testcserés (mi más?) komédia, amely a hasonló ötletre épülő vígjátékok tucatjaitól úgy próbálja magát megkülönböztetni, hogy könyékig túr a testnedvekben. Két óra tortúra.
Elöljáróban máris szögezzük le, hogy az eredeti film, John Carpenter 1982-ben készült azonos című alkotása minden idők egyik legjobb horrorfilmje, sőt, a nyolcvanas éveknek egyenesen *A* legjobb horrorfilmje. Akár mesterműnek is nevezhetjük. Ebből következik, hogy kritikám tárgyának, a Dolog 2011-es változatának/remake-jének/előzményének/mittudomén-mijének elképesztően nehéz a dolga – túl kell(ene) szárnyalni a túlszárnyalhatatlant.
Őszinte leszek veletek, épp annyira őszinte, mint amennyire az ápolóimmal szoktam lenni: odavagyok az óriásrobotos filmekért. Még az animék (a beavatatlanoknak: ez a japán rajzfilmeket jelenti) között is csak az óriásrobotos rajzfilmek jöhetnek nálam számításba. Hogy Hollywood az utóbbi pár évben rákapott a témára, nos, ez elégedettséggel kellene, hogy eltöltsön, ám minden vagyok, csak elégedett nem, mert az amerikaiak eddigi óriásrobotos filmjeinek rozsdatemetőben a helye.
Tudom, hogy rengetegen vártátok már Johnny English visszatérését. Hiába tagadjátok. Ott a szemetekben az a jeu ne sais quoi – a mohó csillogás, amelyet éveken keresztül rejtegetni próbáltatok. Mert igenis, a magyar nézőnek kell ez az elálló fülő, gúvadt szemű, hellyel-közzel vicces Benny Hill-pótlék.
Nem csoda, hogy a Hódkóros legelső vetítéseinek alkalmával maga a rendezőnő (egyben főszereplő) Jodie Foster állt ki a közönség elé, hogy figyelmeztesse őket: akármit is hallottak a filmről, és akármilyen elvárásokkal is ültek be egy, a kezén szőrös hódbábot viselő férfi "kalandjainak" megtekintésére, a Hódkóros NEM komédia. Bár szerintem Foster sem tudja, hogy igazából micsoda.
Hogyan lehet még egy utolsó (aztán még egy, aztán még egy, aztán még egy) bőrt lehúzni egy olyan sztoriról, amely már kezdetben sem volt igazán sztori, mindössze alapvetés, koncepció. Hát úgy, hogy azt a bizonyos alapvetést a végtelenségig ismételjük, és mindig van, aki vevő rá. Lásd a Fűrész-filmeket, vagy mai példánkat, a Végső állomás 5-öt. Hozzáteszem, a Végső állomás-filmek sokkal jobbak a Fűrész-filmeknél. Ha azt hiszed, hogy a Fűrész-filmek horrorfilmek, akár be is költözhetsz a plázába, a Meki melletti sarokba.
Sokmindent elmond Hollywoodnak erről a legújabb "high concept" (nem történet, hanem egy rettentő röviden összefoglalható alapötlet adja az ilyen filmek kiindulópontját) mozijáról, hogy öt forgatókönyvíró hegesztette össze, köztük a Transformers filmek kontárjai is. A Cowboyok és Űrlények szaglik a fantáziátlanságtól: Jon Favreau, a rendező igyekszik a végén összerántani az egészet valami élvezhetővé, de már túl késő.
A Marvel és Hollywood közös futószalagjáról újabb képregényadaptációs koprodukció gördül le, ám emezt már nem fogja oly könnyen benyelni a világ közönsége, mint pl. Pókember ideológiamentes kalandjait. Íme az amerikai szuperhazafi, Amerika kapitány!
Ha a hétvégén – vagy bármikor – jegyet váltanál erre a filmre, esetleg dvd-n szeretnéd majd hónapok múlva megvásárolni... Ne tedd. Kérlek ne.