Olyan soványka ez a szegény kislány… Amélie Poulainnek se volt duci, de Nathalie-ként már szinte csak csont és bőr. Szó, mi szó, Audrey Tautou, mert róla van szó, nem formás nőiességével, kacérságával és csábítóan érzéki kisugárzásával lett a mai francia film egyik első számú romantikus hősnője. Pedig valamivel mégis le tudja venni az embert a lábáról.
Arisztophanész mesélte el Lüszisztraté történetét, aki megelégelve, hogy minden munka a nők nyakába szakad, míg a férfiak csak politizálnak és háborúznak, maga mellé állítva a görög nőket, afféle "szexsztrájkot" hirdetve addig nem engedték magukhoz a férfiakat, míg azok be nem szüntették a háborúskodást. A román származású francia Radu Mihăileanu Asszonyok kútja című filmjének hősnői ugyanezt teszik egy eldugott marokkói faluban, napjainkban.
A piac vélt/valós törvényszerűségei miatt a filmek általában a fiatalabb korosztályt célozzák meg, mint célközönséget, holott, mint azt a remek Aradszky-slágerből is tudjuk jól: "Nem csak a húszéveseké a világ!" Ha kell, mankóval, ha úgy adódik, Viagrával, ha kell, egyéb segítséggel, de az orvostudománynak hála, még tényleg ott poroszkál néhány korosztály az élet országútján. Kevés szó esik például a hetvenen felüliekről, így hiánypótló lehet ez a film is…
Bár van itt szó egy városról, vagy egy meglehetősen önző generációról is, azonban mégiscsak egy Lou Reed-i értelemben vett "tökéletes nap" története ez a film, melyben egy hajdani szépreményű bölcsész, későbbi menő DJ és masszív narkós először teszi ki lábát a rehabról a városba…
Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film teljesíti a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet.
Kicsit olyan ez, ahogyan a harcos környezetvédők ágálnak a Föld jövője érdekében, olyan "csúnya" szavakat dobálva, mint biodiverzitás, génmanipuláció, globális felmelegedés, meg a többi, mint amikor egy szép szőke szépségkirálynőt kérnek meg, mondjon valami okosat, valami királynőhöz méltót... A válasz szinte mindig: Világbéke! Az biztos, hogy ezzel senki nem fog vitatkozni...
A világon először az olaszországi Velencében rendeztek filmfesztivált. Az Arany Oroszlánt többé-kevésbé azóta is rendszeresen odaítélik és a fesztivál, olasz elnevezéséből (Mostra Internazionale d'Arte Cinematografica) adódó "Mostra", a mai napig meg tudta tartani rangját, nívóját és hírnevét.
Nagy magyar sikerek színhelye is a világ egyik legjelentősebb, legnagyobb és legtöbb díjat is kiosztó filmfesztiváljaként is aposztrofált Berlinale, amely ma kifejezetten a film minőségi és művészi törekvéseinek egyik fő fóruma a világon.
Szánalmat keltő látványt nyújt egy három lábon bukdácsoló kutya. Valami szörnyű tragédiát élhetett túl ez a nyomorult állat. Egész groteszk lénye komor, baljós hangulatot kelt. A Rózsa című lengyel film háború után céltalanul vándorló hősét is egy ilyen háromlábú kutya fogadja a romos tanyán, és tudjuk, hogy a szörnyűségeknek még messze nincs vége...
Az éjszakai műszakos pincérnő húga szőrén-szálán eltűnik. A nővér meggyőződése, hogy az emberrabló az őt két éve egy erdei verembe záró perverz alak, aki a nyomokat eltüntetni tért vissza. A rendőrség erős kételkedése miatt maga néz szembe az őrülettel, miközben az időtényező szorongatja.
A kulturális területeket, így a filmszakmát is érintő gazdasági megszorítások elleni tiltakozás jegyében gyűlt össze 11 magyar filmes, hogy mintegy első felindulásból és saját zsebből reflektáljon arra, mit jelent számukra Magyarország, 2011-ben. Az összkép vegyes, de szinte egyöntetűen lehangoló, elsősorban jelenlegi közállapotainkra nézve.
Kis család, kis probléma, nagy család, nagy probléma. A barátaidat te válogathatod meg, a családtagjaidat viszont nem. Minden kamerás ember forgat filmet a családjáról, csak nem mindet mutatják be. Thomas Vinterberg Születésnapja óta új értelmet nyert a "családi film". Julie Delpy, a rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzett, kitűnő francia színésznő harmadik rendezése a Francia hétvége, egy nagy családról, egy születésnapról és egy lezuhanó űrállomásról.
Tudjuk-e, kivel éljük életünk? Ismerjük-e eléggé életünk választott párját? Szabad-e alapozni egy életet pusztán arra a képre, ami a mi látószögünkből látszik? Lehet-e élni boldog, "felhőtlen" életet a németországi Köln városában? Ilyen kérdéseket feszeget az Andrzej Wajdánál tanult német Jan Schomburg hétköznapi rejtélyekkel teli bemutatkozó filmje.
A múlt századforduló Párizsának egyik jellegzetes színhelyére kalauzol el ez a beszédes című francia film, melytől azonban nem azt fogjuk kapni, mint kapásból sejthetnénk. Bertrand Bonello furcsa, sajátos hangú és nyelvű, lírai filmesszében vázolja fel egy tipikus párizsi bordély mindennapjait, azt, amit a kuncsaftok látnak és élveznek, és azt, amit nem. A film egyszerre „fikciós szociográfia”, verses filmlevél és erotikus életkép.
Gyermek a filmben, sőt, beteg gyermek a filmben atombiztos sikerrecept. Valérie Donzelli és Jérémie Elkaïm filmje azonban nyilvánvalóan nem elsősorban a siker learatása céljából készült, sokkal inkább személyes sorsuk egyfajta filmes feldolgozása, hiszen a filmbéli Adam története saját közös gyermekük története…
Brutális közhely, hogy a rákbetegség nem kegyelmez. De nem kegyelmez a nézőnek Andreas Dresen sem, amikor a filmművészetben szokásos hatásokat sorjázó, részvétteljes, érzelmes, könnyes dráma helyett a maga egzakt, borzalmas ridegségében mutatja meg egy agytumorban haldokló fiatal férfi utolsó hónapjait.
Maga, Marjane Satrapi mondja el a titok nyitját: attól még senki nem művész, mert tökéletesen tudja a technikát. Az óriási feltűnést keltő Persepolis sikere után második filmjéhez, a szintén saját képregényét feldolgozó Szilvás csirkéhez lett pénz, paripa, fegyver, gyakorlatilag azt és úgy csinálhatott, amit akart. A film mégsem lett egy átlagos csilivili képregény-feldolgozás, mert van benne valami egyedi: a megélt élet.
Ha nem is őseredeti, de mindenképpen két alapvető műve a horror műfajának William Friedkin Ördögűzője és a Sánchez-Myrick páros Ideglelés című no-budget rettenete. Nos, Az ördög benned lakozik című film alkotói szerint összenő, mi összetartozik, hiszen a film nem más, mint az Ördögűző no-budget verziója.
Miért van az, hogy ezekben a hűvös, depressziós, északi dánokban több temperamentum van, mint bennünk, búval cseszett, állítólag büszke és tüzes magyarokban? Tán mert tudnak és szeretnek is önmagukon nevetni? Mert nem veszik saját nemzeti nagyságaikat és hagyományaikat túl komolyan? E film dán hősei is olyan simán olvadnak be a „tudjuk jól” mennyire hűvös és mértékletes argentinok közé, hogy csak bírjuk ki sírva-röhögés nélkül!
A jónép, velem együtt, azért valószínűleg nem sokat ért ebből a gazdasági káoszból, aminek okán egyre szűkebbre vagyunk kénytelen húzni a lassan tényleg képzeletbeli nadrágunk szíját. Azonban ha elsétálunk egy csupa üveg pénzügyi intézet előtt, azt azért látjuk, hogy ők ott odabent azért jól "elvannak". Vagy ez csak a látszat? E film által talán egy picit a dolgok mögé is láthatunk...