Szeretet, hit, remény – Ulrich Seidl, a hírhedt osztrák dokumentumfilmes e három isteni erényt vizsgálva alkotta meg „Paradicsom-trilógiáját”, a mai osztrák társadalom triptichonként felállított torz, ám igazságos karikatúráját. Sajnos, a pénzért vett szeretet és az elvakult hit történetéhez képest A remény paradicsoma meglehetősen súlytalan lett, a benne szereplő túlsúlyos tinik összes reménytelensége ellenére is...
Ezüst Medvét, a Zsűri Nagydíját, plusz a legjobb férfialakítás díját hozta el idén Berlinből ez a fagyos, jéggé dermedt sáron csúszkáló, a valóság egy arrafelé kevéssé ismert szeletét a maga teljességében megmutató dokumentarista dráma, megérdemelten, hiszen még az általa ábrázolt mély kilátástalanságban is képes valami igazán, mélyen emberit felmutatni.
A vallásos hit minden bizonnyal az egyik legmagasztosabb, legfennköltebb emberi létforma, érzelmi, szellemi állapot – ha azt normálisan, az adott vallás szent könyveiben található, ma is értelmezhető, aktuális tanítások szerint éljük meg. Sajnos, manapság azonban igen ritkán találkozunk efféle valódi hívővel, annál többször "megélhetési templomba járóval", vagy mint itt a filmben is, vakhittől vezérelt fanatikussal...
E filmben Neil Jordan Oscar-tulajdonos, és amúgy elég jelentős filmes ismét nekimegy a vámpírok témájának. A kiindulópont ezúttal is a viktoriánus kor előtti Anglia és a romantika korszakának kezdeti évei, Interjú... helyett azonban különös hangulatú "special remixét" kapjuk a kriminek, a vámpíros tini-horroroknak, a véres feminista thrillereknek és a Hegylakó-filmeknek.
Ilyen lenne, ha Tarr Béla újra filmezne és mondjuk, álnéven készítene horrorokat, valahol Dél-Amerikában... Ezzel persze, nem a műfaj fanatikus rajongóit kívánom elriasztani, sem pedig ideédesgetni a tomboló nyárban is az artmozik sötétjében bujkáló, legátszellemültebb kékharisnyákat, csak jelzem, hogy Az osztag nem éppen egy szokványos horror.
Mindannyiunk bölcsője Afrika. Onnan jövünk, éljünk bárhol a világban, beszéljünk bármilyen nyelvet, legyen akármilyen színű a bőrünk, hajunk. Mama Afrika ma nagyon beteg. Testét, lelkét szörnyű betegségek kínozzák, háborúk tépik, szaggatják, gyomra üresen korog, torka száraz. Agyában sötét gondolatok cikáznak. De talán még nem késő, hogy újra talpra álljon, hiszen baráti kezek nyúlnak érte...
A gasztronómia és a szerelem tulajdonképpen kézenfekvő összekapcsolása szinte már egy új, önálló alműfajt jelent a romantikus komédiákon belül, annyi példát lehetne hozni rá. Eme friss, svéd darab például, egyfajta fúziós degusztációs menüként, szinte minden eddigiből merít, az összhatás mégis harmonikus, selymes és összetett, minden különösebben bántó utóíz nélkül.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az olasz operának egy verizmusnak nevezett irányzata. Aztán, hol volt, hol nem, de az olasz filmnek egyszer biztosan volt egy neorealista vonulata is. E kettő jellemző jegyeiből, valamint a délutáni tévés szappanoperákból, valamint a féktelen, vérbő szicíliai temperamentumból gyúrta össze Daniele Cipri a Ciraulo-család szomorú történetét elmesélő filmjét.
Bernardo Bertolucci kilenc év hallgatás után újrakezdve, ott folytatja, ahol abbahagyta: álmodozó fiataloknál. A filmbeli ’én’ egy 14 éves, mai kamasz, aki sajátos módon próbálja kitalálni magának a számára megfelelő életet. A ’te’ váratlanul lép be ebbe a kísérletbe, a fiú régen látott 23 éves nővére személyében, aki heroinfüggőként már túl van mindenen, álmokon és gyakorlatilag az életen is...
Szerelmes szívek... a tálcán kések, variálhatjuk Szandi régi slágerét e filmet emésztgetve, és akár folytathatjuk is eredetiben: Szerelmes szívek,szerelmes párok, Nem számít más, csak ő meg én. No, meg a karrier, valamint a szerelem elmaradhatatlan gyümölcse, a gyermek sem... Marion Laine nem vacakol sokat, 87 perces filmjében kvázi telibe tenyereli a mainstream női magazinok teljes témaválasztékát, talán a fogyókúra és a horoszkóp kivételével...
"A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló!" – szavalta még varacskos punk korában Pajor Tamás, aki mára már ugyanazt az igét hirdeti, mint Néri Szent Fülöp anno, csak másik csapatban. Az igazán vicces viszont az, hogy Fülöp valójában egy kedves bohóc volt, aki életében rengetegszer megnevettette az embereket, így tanítva őket észrevétlenül Isten végtelen szeretetére.
Nos, ez nem az a film, amiben majd Denzel Washington vagy Kevin Spacey jól lyukat beszél az emberrablók hasába, illetve, ahol majd Chuck Norris vagy Steven Seagal vakmerő egyszemélyes támadással a tengerbe rugdossa a gaz kalózokat. Ez az Emberrablás arról szól, hogy mit élhetnek át valójában egy békés teherhajó tengerészei egy modern kalóztámadás alkalmával.
Messze kilóg a mozik általános kínálatából ez a nem éppen friss (2006-os), de ettől még érvényes orosz filmdráma, ugyanis kizárólag olyan, elsősorban metafizikai, sőt teológiai kontextusban értelmezhető fogalmakkal foglalkozik, mint bűn, bűnhődés, vezeklés, áldozathozatal, hit, stb.
Mondják, a határokban éppen az a jó, hogy át lehet járni őket, a szabályokban, hogy megszeghetőek, a törvényekben pedig talán éppen a törvénytelenség a legizgalmasabb (a művészetről beszélünk természetesen). A filmes klisékben is az a jó, ha fel lehet, fel tudjuk őket rúgni, de az igazi mégis az, ha saját formánkra, gondolatainkra szabva adunk új értelmet, új tartalmat nekik.
A vicces az, hogy manapság is nagyjából ugyanúgy legyintünk a francia vígjátékra, mint ahogyan legyintettek több mint ötven évvel ezelőtt a híres új hullámosok, ennek ellenére a francia vígjáték műfaja köszöni, jól van. Mondhatni, örök és elpusztíthatatlan... És néha még tényleg vicces és szórakoztató, mint például ez alkalommal is.
Lassan hatvan éve már, hogy befejeződött a második világháború, de mi sem mutatja jobban az általa okozott trauma felfoghatatlan nagyságát, minthogy a mai napig készülnek róla érvényes mondanivalóval bíró, a szenvedést és a borzalmat új, eddig filmen soha nem látott aspektusból ábrázoló alkotások. A 20. Titanic Filmfesztivál fődíjas alkotása, a Lore is ilyen...
Az örvendetesen izmos, és igen jó arányokban strukturált angol film legújabb üdvöskéje ez az Ébredés című mozi, melyben egy súlyos cukorbeteg, de legalább annyira vagány kiscsaj ébred rá az élet valódi, olykor édes és bájos, de inkább zűrös, mocskos, durva és cseppet sem vonzó tulajdonságaira.
Egyszer talán érdemes lenne összegyűjteni, vajon Brian De Palma tisztes filmográfiájában mennyi eredeti ötletet találhatunk... Mindenesetre, erős a gyanúm, hogy nem sokat, de annyit biztosan nem, mint amennyit a rendező nimbusza alapján joggal feltételezhetnénk. E film alapján pedig nyugodt szívvel kijelenthetjük, De Palma nem más, mint egy utánnyomó filmes kisiparos.
A film címe többes jelentést hordoz. Utalhat egyrészt a cselekmény nagy részének helyszínéül szolgáló sűrű belorusz erdőket borító állandó ködre is, de talán sokkal inkább arra a kapaszkodók nélküli, célt és irányokat vesztett, félelemmel és gyanakvással teli lelkiállapotra, melybe kiélezett történelmi, politikai helyzetben, például háborúban kerülnek az azt elszenvedők.
Az édesanyja révén félig magyar származású Olivier Assayas állítólag nem önéletrajzi jellegű, de határozottan megéltnek, hitelesnek tűnő történetelemekből összeállított, laza szövetű, melankolikus és nosztalgikus filmjében politikailag igen érett fiatalok 1971-es érettségijük utáni dilemmáit fogalmazza ma is szerethető, vagy éppen ezért gyűlölhető módon.