Az idei Cannes-i Filmfesztiválon már a nyitófilm, a Grace Kelly életéről szóló Grace – Monaco csillaga kapcsán rögtön többen botrányról beszéltek. A nézők egy része kifütyülte a filmet, egy része hangosan nevetett a nem éppen viccesnek szánt jeleneteken is. Ám ha visszatekintünk a fesztivál múltjára, ennél csak nagyobb botrányokat találunk. Összeszedtük a legnagyobb felháborodást keltő incidenseket, illetve megrökönyödést keltő momentumokat.
Ennél többre nem is lehetett számítani, de amit vállalt, azt kimaxolta. Reméljük azért, egyszer egy japán geek-társaság is kap ennyi pénzt, hogy leforgathassa a saját Godzilláját.
Akármi lehetett volna ebből a filmből, ha több benne az ambíció, de így is nagyon szerettem és már a vége előtt terveztem az újranézését.
Maciej Pieprzyca szívszorongató, nem könnyen emészthető drámája egy súlyosan fogyatékos fiatalemberről, aki évtizedeken át próbálta megértetni magát környezetével.
Kissé tán eseménytelen, mégis karakteres vámpírfilmet forgatott Jarmusch, akinek elhihetjük, hogy nem egy trendet akart megülni.
Lehet, hogy engem másik filmre ültettek be, de semmit nem találtam benne azokból az erényekből, amelyeknek annyian megörültek. Mea culpa.
Dosztojevszkij elbeszélését csodásan sikerült összeházasítani egy sor Terry Gilliam-inspirálta látványelemmel, így bár sok eredetiség nincs a végeredményben, mégis piszok izgalmas vállalkozás.
Ha eddig feszített minket a kíváncsiság, miként lehet egy három-négy összetett mondatban elmesélhető bibliai történetet átváltani egész estés hollywoodi produkcióvá, akkor a válasz: A gyűrűk urát csinálunk belőle.
Wes Andersontól kicsit alibi, hogy egy babaházban sztorimesélés helyett kedvenc színészeiből tart seregszemlét, de fura mód nála még ez is működik.
Ha csak egy világra szóló színészi alakítás lenne benne, akkor sem szabadna kihagynunk. De kettő van, és azt sejtem, a film még nélkülük is elsőrangú maradna.
Kamera által élesedik a kép, amelyből Sarah Polley családja múltjának soha fel nem dolgozott történeteit igyekszik kiolvasni.
A kellemes és a bájos szavak használata mindenképp indokolt, ám tévesen sejtetik azt, hogy elnézően simogatjuk egy butácska film buksiját. Mert valójában formai bravúr, amit látunk.
Rendhagyó módon egy tévéfilmmel foglalkozunk ebben a rovatban, s ennek végtelenül egyszerű oka van: a napokban képernyőre kerülő A berni követ már látatlanban sokkal érdekesebbnek tűnt, mint bármelyik a mozikban bemutatandó amerikai stb. látványosság.
Sipke Jonze új filmje nem kritika a társadalomról, hanem helyzetjelentés a holnaputánból. Hajszál választja el attól, hogy az év egyik legjobb filmje legyen, de ez esetben ez egy elég vastag hajszál.
Image-film a Disney-nek, háttérsztorik némi csúsztatással és Emma Thompson elsöprő lendületű, csodálatos játéka – nagy vonalakban ennyi a Banks úr megmentése.
Scorsese-t idéző, kifogástalan moziélmény, egy világ, ahol minden nagyobb és színesebb, mint az életben – és ez szórakoztató.
Biztos sokan voltunk már olyan temetésen, ahol még az elhunyt is szégyellte magát odafent az elvileg miatta összegyűlt rokonság viselkedéséért. Tracy Letts drámája ilyen környezetben játszódik, s még mindig jobb nézni, mint részt venni benne.