Nem jó film Kocsis Ágnes új mozija. Abban az értelemben biztos nem, ahogy a legtöbben elképzelik a mozit, popcornnal a száj
Bár a becsületesség nem esztétikai kategória, az első filmes Florin Şerban alkotására épp ez a megfelelő jelző: a román újhullám
A Dobolj, ha tudsz! című dokumentumfilmben egy harmincéves szerbiai lány – nő – megvalósítja álmát, és alkalmi dobos lesz. Jó, jó, de mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
Ez a Pál Adrienn című film olyan, mintha gyerekkorunk kedvenc Barátom, Boncáját felnőttkorunk kedvenc Aki Kaurismakija forgatta volna újra. Ráadásul még hosszabb is majd fél órával, mint kellene, ám mégis azt kell mondanom, hogy Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmje is éltető, friss fuvallatként hat a honi filmgyártás dohos, romlott levegőjében.
Akármennyire is azt gondolnánk, hogy a hollywoodi jó szokáshoz híven a filmes iparosok a többszörösen Oscar-jelölt 127 óra sikere után rákaptak a szűk barlangvájatokba rekedt természetjárók tragédiáira, nem erről van szó. A térdimenzióban kínált Sanctum korábban és egészen más apropóból készült.
Pernille Fischer Christensen filmje, az Egy család, olyan mozgókép, amely gond nélkül szavatolja a nézői figyelmet. Kár,
Anthony Hopkins leporolta Hanibal Lecter karakterét, tett hozzá egy papi gallért, csipetnyi hitbizonytalanságot és pár jó
A gyermekkor egy-egy meggondolatlan pillanatában valószínűleg minden embernek kicsúszott már a száján, hogy "bárcsak ne lenne
Kivételesen nem a Jóbarátokat kell a Kellékfeleségben keresni, vagy csak pár utalás erejéig. Inkább az Adam Sandler-filmeket.
Két túlsúlyos, a végső elpuhulás küszöbén álló értelmiségi (egyetemi tanár és családterapeuta a páros, másoknak csepegtetik
Hanna és Simon a negyvenes évei elején jár, életük majd' felét együtt töltötték, s bár kapcsolatuk már egyiküknek sem tartogat
Ebben a filmben talán minden szinten érvényesül az, hogy nem a tartalom, hanem a forma számít. A tartalmat rég ismerjük (újat
Szeretet, halál, önfeláldozás, abortusz, karrier, öszszetartás, búcsú, önérdek - ez így mind és még jó pár téma van Pernille
Vicces dolog egy ördögűzéssel foglalkozó filmet úgy hirdetni, hogy megtörtént események alapján készült, hiszen ehhez legalább két, valóságban is létező dolog szükséges: egy katolikus pap, aki az ördögűzés rítusát végzi, valamint az ördög, akit ki kell űzni az ideiglenes állomáshelyéül választott porhüvelyből. Na most, papok léteznek, itt élnek közöttünk…
Mit tennél, ha életed legnagyobb lehetősége állna előtted, de vissza kell utasítanod, mert az imádott apád haldoklik? Nem tudod? Pernille Fischer Christensen rendező sem tudja a kész választ.
Az Anyát a Marsra animáció érdekes kísérlet. Tetszetős – háromdimenziós – képi világa azonban nem tudjuk, hogy kiket céloz. A gyerekeket? A kistinédzsereket? A felnőtteket? Érvek szólnak emellett és amellett is.
A francia Forrest Gumpként emlegetett Nem beszélek zöldségeket! maga a megtestesült rutin. Ami csak annyiban szerencsés,
Adam Sandler sokadik komédiáját – a bevált történet és a bevált viccek mellett – az teszi emlékezetessé, hogy Jennifer Aniston végre megmutathatta, van élet és vígjáték számára a Jóbarátokon túl is. Ráadásul ezt az önmagát karikírozó Nicole Kidman oldalán teszi – nosza, dobjuk félre az előítéleteinket, és adjunk egy esélyt ennek a filmnek.
Gore Verbinski és Johnny Depp összegyúrta a Félelem és reszketés Las Vegasbant a Karib-tenger kalózaival és a Dollár-trilógiával,
A dánok kis nemzet nagy filmművészettel. Minden egyes alkalommal erről a tényről győz meg a mozijuk. Bár a tisztán dogma-filmek