Keanu Reeves utál mindent és mindenkit, önmagát és Winona Rydert is beleértve, de mivel Winona is utál mindent és mindenkit, nem nehéz kitalálni, mi történik kettejük közt. És ez vicces!
Nemes Jeles László második nagyjátékfilmjének hősét is végigkergeti a földi poklon, csak ez a pokol most a koncentrációs tábor helyett a századelő Budapestje, hőse pedig egy kalaposkisasszony.
A hivatalos bemutató csak november közepére esik, a sok premier előtti és fesztiválvetítés bőven indokolja, hogy már most lehozzuk az izgalmas és egyedülálló festménykrimi kritikáját.
Nyilván minden relatív, és az ízlések meg a pofonok, de a három főszereplő lányból kettő számít vonzónak, a harmadik csak idegesítő, és egyikük sem bűbájos. Pedig lehetnének azok.
Akár rendkívül amatőr is lehetett volna a csakis amatőr szereplőkkel forgatott film, Csuja László első munkája, de van egy olyan hangulata, amiért mégis figyelni kell rá, amiért lehet szeretni. És ezek az amatőr arcok jó arcok.
Nem ez a film az első és nem is az utolsó, ami elmondja nekünk, milyen furcsa és istentelen hely Hollywood, de kevesen tették ezt ilyen emlékezetesen és olyan csapongó módon, mint David Robert Mitchell, a Valami követ rendezője.
Íme a film, amit megelőzött annak a híre, hogy mennyire pocsék. És bár valóban nem egy remekműről beszélünk, nem teljesen vállalhatatlan a pályafutását internetes mémként kezdő rém története.
Képzeljék, ez egy olyan film, ahol az igazi történet csak egy óra elteltével kezdődik el, addig csak azt illusztrálják, amit eddig is tudtunk: Denzel Washington egy nagyon menő arc.
Együtt lóg néhány deszkás csaj, akik befogadnak egy szürke egérke külvárosi lányt is, nagyjából ennyi a sztori, a többi a hangulat. A nagyon menő hangulat, a zene, a képek és persze az arcok.
Igaz, az elmúlt hónapok kissé ütődött francia komédia termése nem tette túl magasra a lécet, amit a valóban sármos Jean Dujardin legújabb munkája így meglepően könnyedén ugrott meg.
Elsőre izgalmasnak tűnt Jason Statham és a rég kihaltnak vélt óriáscápa találkozása, aztán kiderült, hogy csak egy korhatáros gagyi. Persze gagyin is lehet jól szórakozni, ezen viszont nem.
Cipruson járunk, ahol elkóborolt kutyáját keresve jut át görög hősünk a török oldalra, hogy ott mindenféle nehézséggel szembesüljön, amiknek semmi köze nincs ahhoz, hogy éppen ki görög és ki török.
A legjobb dolog, ami egy thai börtönben történhet az, ha a ringben vernek péppé, mert utána felmos valaki, kapsz enni és valahogy túléled az egészet. Persze mindez valós történet alapján...
Tom Cruise elképesztő energiája és Henry Cavill legyőzhetetlen bajsza nyertes párost alkot az elnyűhetetlen széria leghosszabb és talán leglátványosabb részében, ami hoz minden jól bevált klisét.
Igen, az egykor sikeres, indulatkezelési problémákkal küzdő séf és a gondjaira bízott Aspergeres fiú road movie-ja tisztára olyan, mint a Rainman, csak olcsóbb és egyszerűbb.
Aki bátor politikai kiáltványra számít, csalódni fog, a letartóztatott orosz rendező filmje főleg nosztalgiázás, fátyolos tekintetű visszanézés a leningrádi underground zenei szcénára. Annak viszont nagyon jó.
Az HBO bemutatta a Robin Williamsról szóló, egyszerre hihetetlenül vicces és végtelenül szomorú portréfilmet.
A Felhőkarcoló jól játszik a magassággal és a térélménnyel – kár, hogy a sztori a Die Hard béna koppintása.