El tudják önök képzelni, hogy Robert De Niro - de jó, legyen csak Jávor Pál - egy reggelen plüsstigrisnek öltözve bohócot csinál magából egy tévéműsorban, majd este főszerepet játszik egy filmben? (És itt most nem a színész méltóságáról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem.) Kíváncsiak önök egy olyan műre, amelynek leghitelesebb szereplője a Vidám Színpad büféjében szocializálódott gengszterimitátor? Szívesen megnéznék, amint Fullajtár Andrea ráhajt a bronzéremre a bázakerettyei Udvaros Dorottya- hasonmásversenyen? Nos, ha minden kérdésre igennel válaszoltak, akkor feltétlenül menjenek el a Rosszfiúk című filmre, mert nem fognak csalódni.
A Rosszfiúk érdekes alkotás, mintha az Egészséges erotika rámászott volna a Bebukottakra. Sajnos azonban szó sincs arról, hogy a két műfajból valamiféle szintézis született volna, sokkal inkább egymástól határozottan és hülyén elkülönülő betéteket látunk. Máthé Gábor például egészen parádés, amikor érző lélekkel megformál egy ideggyenge alanyi költőt, aki a férfiklimax sötét bugyraiban keresi a megigazulás módozatait, sajnos azonban a szereposztás szerint ő egy nevelőintézet igazgatója, ami azért nem ugyanaz. Stohl András ugyancsak zavarba hozott, mivel egyéb szerepeiben (leszámítva a plüsstigrist) már voltak színészre emlékeztető megnyilvánulásai, de itt sajnos elfelejtették megmondani neki, hogy a kemény csávók nem attól kemények, hogy fejhangon üvöltöznek, miközben alulról világítják őket, mialatt leginkább egy rossz fiút játszó srácra emlékeztet, aki sokkal, de sokkal jobban érezné magát A kiskakas gyémánt félkrajcárja című népszínmű címszerepében, mint ebben a minden szempontból másra szabott alakításban. A bevezetőben említett Fullajtár Andrea méltó partnere Szirtes Ági. Mindketten a Slágertévé nívóján éneklik alulírt szerepüket, és olyan hitelesek, mint Komár László a Három kívánságban.
Első alkalommal meglehetősen másnaposan néztem végig a film elejét és végét, úgyhogy rászántam magam a közepére is kicsit jobb állapotban, de még így is világos volt, melyik jelenetet kellett volna újravágni/-forgatni. Nem kétséges, hogy a nálam sokkal hivatottabb és avatottabb készítők is látták ugyanezt, de valamilyen (istenem, csak ne anyagi!) ok miatt mégis piacra dobták. Lelkük rajta, de így sajnos túlságosan nyilvánvaló, hogy a Rosszfiúk tipikusan olyan film, amivel még el kellett volna bíbelődni néhány hónapig, bár még akkor sem marná ki senki kezéből a berlini Arany Korsót.
Azért ez a film sem értékek nélküli alkotás, hiszen Rajkai Zoltán játéka Spangli, a nagyon rossz fiú szerepében kifejezetten jó, a mezőnyből messze kiemelkedik, még ha nem is hibátlan. Ugyancsak remek Szacsvay László, akinek előnyére vált a színészvezetés teljes hiánya, és így rutinból, de mégis szórakoztatóan adja önmagát. Ennyit tehát az előnyökről.
A sztori egyik szála egyébként meglehetősen eredeti. A katonaiskolából kicsapott nevelő (Stohl András) a nevelőintézeti fiatalok hátán politikai és pénzügyi hatalmat szerez egy kisvárosban. A másik történet viszont kábé annyira szellemes, mint Klausmann Viktor önálló estje, a rossz fiúk közé önhibájából bekerülő jó fiú az általános iskolai szöveggyűjteményekből köszön vissza, de ugyancsak hálás témája a venezuelai művészfilmeknek is, ráadásul a szerepre kiválasztott Bodó Viktor annyira sem emlékezetes, mint egy kedd reggeli fogmosás. Az unalmas és érdekes szálak összefonódásából születik meg ez a meglehetősen gyenge produkció. Persze a feladat nagy volt, közönségfilmet csinálni egy nevelőintézeti témából, amiben nem lehet seggbe kúrás, de mégis hitelesnek kell tűnnie, miközben a realisztikus betétek mellett szórakoztatni kellene, ám nem szabad például magyar nótákat énekelni, hiába szeretné a közönség. Nem könnyű, tényleg. Ez a kihívás azonban sajnos olyan jeleneteket szült, mint Máthé Gábor fentebb említett magánszáma vagy a dramaturgiai szempontból tarthatatlan leszámolásjelenet, amiben az éppen nem önmagát, hanem bandavezért alakító Ganxsta Zoleeval és embereivel csap össze Stohl András és rohamcsapata némi rendőri segítséggel egy szépen fényképezett albán operettfinálé keretében.
A szép fényképezés azonban jellemző az egész filmre, nem hiába készítette két nagyszerű operatőr. Jók a fények, a beállítások, és van néhány kifejezetten ihletett pillanat.
Egyszóval felemás, de inkább negatív érzések, kihagyott lehetőségek és szenvedő színészek lehangoló játéka, miközben szól a zene, Ganxsta Zolee és a Kartel előadásában, akik igazán jók, csak sajnos képtelenek megmenteni egy másfél órás filmet. Ha valamiért, hát miattuk érdemes beülni a moziba (produceri szándék), a többit pedig felejtsük el gyorsan.
