1996-ban iszlamista radikálisok elraboltak és megöltek hét ciszterci szerzetest, akiknek nem sokkal előtte megadatott a lehetőség, hogy döntsenek saját sorsukról. A döntésről készült lassú, de nehéz film, Cannes-ban nagydíjat kapott: Emberek és istenek.
"Én azt mondtam: »Ti istenek vagytok, mindnyájan a Fölséges fiai.« De meghaltok, mint más ember, elhullotok, mint akármelyik főember" - így szól a mottó, ami köré Xavier Beauvois cannes-i nagydíjas filmjét, az Emberek és isteneket felépítette. Emberekről szól a történet, akik Istent szolgálják, de halálukban egyszerre jelenik meg az isteni és az emberi lényeg, hogy mik is vagyunk.
1996-ban hét ciszterci szerzetest rabolt el és ölt meg az algériai radikális iszlamista csoport.
Messziről nézve papokat látunk, akik egy kis iszlamista faluban igyekeznek segíteni az embereknek, de jön egy felfegyverzett iszlamista csoport, akik érzik a papok közösségben betöltött szimbolikus erejét és hatalmát, ezért elrabolják őket. Mindig a mindent mozgató szívet kell támadni.
Beauvois nem akart látványos, könnyes tragédiát a súlyos történetből, pedig a lehetőség adva lett volna, helyette személyes történetekre vezeti vissza az eseményt, amelyben láthatóvá válnak vallási és erkölcsi döntések. Mennyire hívó az ember, ha éppen a saját életéről van szó? Mit jelent a vallás, mit a közösség és mit a személyes felelősség? Sorra jönnek a fontos kérdések, és amikor a Christian atya azt mondja társának, hogy egyszer már feláldoztad az életed, akkor minden érthetővé válik nemcsak a mondatban, hanem az azt kísérő kemény és magabiztos karfogásban is: a vallás más nyelv, szabályrendszer és kontextus, hirtelen minden érthetővé válik, valójában kérdések sincsenek.
Pedig érthetetlen az egész, amikor jönnek a fegyveres iszlamisták, betörnek a paplakba, és saját szabályaik szerint rögtön fegyverrel fenyegetőznek. Christian testvér saját kulturális, vallási kontextusával áll ellen: a két világ minden akciót nélkülöző, de pont ezért feszültséggel teli, robbanásra váró ütközése csendben véget ér, az iszlamisták elmentek. Christian testvér a Koránból idézett, ez volt a közvetítő nyelv, pontosabban nem a Korán, hanem a másik istenének és vallásának tisztelete. Ismerni és elfogadni, miután teljes értetlenséggel nézett szembe a két kultúra egy pillanatra abban a lerombolt és sohasem kész algériai faluban. Vissza a mottóhoz: elsősorban emberek vagyunk, utána istenek.
A színészeken, akik az érezhetően nehéz feladatot alapvetően visszafogottsággal és természetességgel oldották meg, sok múlott. A Mátrixból is ismert Lambert Wilson (Christian testvér) irányítja racionalitásával a papközösséget, az idős Michael Lonsdale csoszog és gyógyít, humorával old. Mellettük igazán fontosak a statiszták, akik bejátsszák a falut, ami nélkülük egyáltalán nem teremtődne meg..
A film lassan építkezik, sokáig csak a néző figyelmét keresi, mindezt úgy, hogy megteremti a papok személyiségét, kapcsolatait, a sehova nem fejlődő, kilátástalanságában megdermedő algériai falut, és a szegénységben élő közösségét. Lassan folyik a filmidő, a papok főleg sétálnak, fát cipelnek, gyógyítanak, olvasnak, tesznek-vesznek, végzik a szertartásokat, vagyis látszólag nem történik semmi. Mintha regényt írna a rendező, minden részlet, szín, hang és arcmozgás fontossá kezd válni. Beauvois az első félórában felkészítette nézőit a megértésre: a személyes történetek mellett egymással akár szemben álló kultúrákat és vallásokat is meg kell értenünk, nem söpörhetjük le egyszerű válaszokkal a történteket. Pedig van sok téma: a gyarmatosítás öröksége, a kereszténység és iszlám szemben állása, a hit kérdései és különbözőségei.
A vallás és művészet találkozása soha sem könnyen leegyszerűsíthető, a szent és profán dolgok egymásból következnek, és nagyon sokszor kerülünk szembe nem vallásosként akár giccsbe hajló jelenetekkel, pusztán azért, mert más eszközkészletből építik fel saját történetüket. A helikopter érkezik, és itt az Apokalipszis most wagneres cowboyos színezését felváltja a templomban egymást átölelő papok éneke. Az utolsó vacsora összetettségét és bibliai hangulatát megidéző, elrablás előtti jelenet túlzásnak tűnik, főleg a maga természetességében, de mindannyian vágyunk olykor fennköltre.
Xavier Beauvois cannes-i nagydíjas filmje elképesztő népszerűséggel futott Franciaországban, közel négymillióan látták. Minden történetet meg kell érteni egy kicsit. És meg kell érteni egymást, de mindenek előtt magunkat.
