Példa, képpel

A Hópárduc talpra áll című dokumentumfilm az amputált lábú magyar hegymászó, Erőss Zsolt sajátos portréját rajzolja meg. Ismert balesetétől a következő – immáron protézissel megtett – csúcstámadásig követve történetét. De ez a történet többet mutat és mond önmagánál: Erőss a mi Oscar Pistoriusunk, telve hittel, reménnyel és akarattal. Mindnyájan csak tanulhatunk tőle. Érdemes.

Egy igazi hős

A világra nagyon ráférnek az igazi hősök – régen is, most is –, Magyarországra különösen. Kis túlzással: önbecsülésünk Mátyás király óta megingott, és egyes csodálatos csillagállású pillanatokat leszámítva – mint mondjuk 1956 –, hajlamos egyre mélyebbre zuhanni. A különleges és nagyszerű történelmi minutumok neves és névtelen hősei mellett nekünk a tudomány, a művészet (kultúra) és a sport területén akadnak olyan ikonikus alakjaink, akik teljesítménye láttán megdobban szívünk – és átjárja lelkünket a dicsőség fénye, miszerint mégis csak jó magyarnak születni. Ilyen ikonikus nemzeti hősünk Erőss Zsolt hegymászó. Már akkor megszerettük és példaként tekintettünk rá, amikor a 2000-es évek elején felért a világ tetejére (a Mount Everestre–Csomolungmára), és szimpatikusan egyszerű mosollyal közölte, ez még korántsem a végállomás – mint mikor Pista bácsi közli, hogy piha, még lábon áll tizenhárom földnyi gabona, ami aratásra vár; nosza – célja, hogy megmássza a földgolyó mind a tizennégy, nyolcezres csúcsát. Az élet azonban jó forgatókönyvíró módjára csavart egyet a történetén.

Sorslavina

Mindegyik magyar médium vezetőhírként számolt be a legeredményesebb magyar alpinista és társai súlyos balesetéről, amikor a 2010. január 2-án a szlovákiai Magas-Tátrában egy úgynevezett hó-erkély leszakadása miatt megcsúsztak, és a görgeteg elsodorta őket. A két társát biztosító Erőss Zsolt járt a legrosszabbul: bal lába csúnyán megsérült, jobb bokája ripityára törött. Embertelen döntést kellett hoznia: vagy élete végéig biceg a valahogy megreparált lábán – vagy…

A mélyből a magasba

Történetébe itt, a lavinaomlás tragédiáját követően kapcsolódnak be a portréfilmesek, a Borbála Film munkatársai – Kollmann András rendező, Kiss Gábor és Tóth Zsolt operatőrök, Fekete Zsolt szerkesztő, Tősér Ádám producer és a többiek –, hogy azt a páratlan küzdelmet, Erőss legnagyobb emberi kalandját, önmagával vívott harcát megörökítsék. Gondolhatták: mert példaértékű. Az.

[img id=315488 instance=1 align=left img]A 87 perces dokumentumfilmben gyakran az élet mindenek feletti szeretetét mondó hegymászó – aki nem a halált keresi az óriáscsúcsokon, még ha az idő során három társát-jóbarátját is volt kénytelen eltemetni – úgy döntött, nem akar sántikáló fél-életet élni, a sorsa (hogy ne mondjuk: a küldetése), hogy hegyeket másszon, kimondva-kimondatlanul: a maga, a szerettei, a magyarság és általában véve az ember dicsőségére. Ezért hát sérült jobb lábát térd alatt amputáltatta, hogy protézissel helyettesítve a végtagját, folytassa feladatát. A filmben többször is hangsúlyozza, muszáj, hogy az ember feladatot találjon, és elvégezze. Most azt, hogy nem egész egy esztendő alatt a műlábával újra képessé váljon a nyolcezres magaslatok meghódítására. Szorította ez a saját maga felállította időkorlát, ezért történt hát, hogy jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében január 10-én lábszár szintjében levágták (baloldali bokatörése szövődménymentesen gyógyult).

Innentől kezdve nyer értelmet a film címe, A Hópárduc talpra áll. Az kaphatta-kaphatja meg a kitüntető Hópárduc-elnevezést, aki a valahai Szovjetunió területén magasodó öt hétezer méteres hegyorom – közöttük a legmagasabb a 7495 magas néhai Kommunizmus-csúcs, amit ma Ismail Somoni-csúcsnak hívnak – mindegyikét megmássza. Magyarországon momentán egyetlen embert tisztelnek meg ezzel a címmel: Erőss Zsoltot. A film a hegymászó tragédiáján át azt követi figyelemmel, hogyan képes padlóra küldött bajnok újra felállni – és diadalt aratni (ilyen szempontból, ha akarjuk, olyan sport-játékfilmekkel is rokon, mint a Rocky vagy A remény bajnoka).

Az erő vele van – de talán ránk is átragad

Erőss Zsoltból hihetetlen erő és életöröm sugárzik, míg más tragédiát szenvedett társ – teljesen érthető módon – már annak örül, ha pótszerkezetével a napi dolgok elvégzésére képes, addig a magyar alpinista olyan célokat tűz maga elé, amiket ép társai sem nagyon. Nem véletlen, hogy felgyógyulása után a nepáli serpák csodájára járnak az ötezer méteres alaptáborban készülgető magyar hegymászónak, hogy míg egy osztrák expedíció épp feladni készül a szélsőséges időjárás miatt a hegytámadást, ő és barátai azon gondolkodnak, hogy másznak, ha már itt vannak, s ha már itt van a hegy.

Kollmann András filmjén Erőss személyiségének ez a páratlan akarása hibátlanul átsugárzik. Akkor is, amikor az Országos Baleseti Intézetben konduktorával – orvosa, Sárváry András professzor felügyelete alatt – a műlábával próbálgatja a járást, fogát összeszorítva edzi izmait, hiszen szeptemberben már a nepáli ormokon szeretne tornászódni. Akkor is, amikor már a kórházból szabadulva mogyoródi otthonában a családjával, feleségével, Hildával és kislányával, Gerdával tölti az időt – és persze fut, hogy megfelelő kondícióba kerüljön. Akkor is, amikor saját sorsát megosztva mesél a terveiről a közönségtalálkozókon. Akkor is, amikor ősszel tényleg a távol-keleti hegyvidéken találjuk, hogy egy sikertelen kísérlet után tavasszal valóban megmássza a kilencedik nyolcezres csúcsát (most már csak öt maradt hátra a tizennégyből). Reményt és hitet ad. Nemcsak a nehéz kihívásokkal szembenéző sportembereknek, hanem mindnyájunknak.

Ennek értő tolmácsolása dicséri a stáb munkáját. Erőss és a történetének nyilatkozói – felesége, gyógyítói, a barátok, sporttársak (többek között a hasonló sorsú Szendrő Szabolcs) stb. – mellett számos életképet láthatunk, a kórházi és az otthoni felkészülésről, az expedíciókról (a korábbiakról Erőss saját felvételei révén). A természeti képek különösen szépek (és félelmetesek), magukkal ragadóak, Kiss Gábor és Tóth Zsolt felvételei lenyűgözőek.
Őszintén szorítunk a filmnek, hogy sikerrel jár a mozikban (a Vad Magyarország – A vizek birodalma című természetfilm bizonyította, hogy igenis, van mit keresnie egy igényes dokumentumfilmnek a hazai filmszínházakban), bár érzésünk szerint A Hópárduc talpra áll a tévés vetítések és a házimozi-forgalmazás során találja meg majd igazán a nagyközönségét.

A csíkszeredai születésű Erőss Zsolt jó kedélyű, hitet sugárzó honfitársunk, az erdélyi góbék egyszerű (de nagyszerű) életszemléletével teszi túl magát a bajokon és lép előre. Esetlegesen aki számít a filmben a bulvármédia szokott sírós-összeomlós kliséjére, csalatkozni fog, Erőss nem ilyen, a bajait magába fojtja, pontosabban: kimászatja magából.

A másfél órában megrajzolt arckép tökéletesen valóra váltja, amit – vélhetően – eltervezett: egy olyan példát állít elénk, amit követni kell.

Kinek ajánljuk?
- Önbizalom-hiányos magyaroknak.
- Erőss Zsolt csodálóinak.
- A jó portréfilmek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Aki kerüli a dokumentumfilmeket.
- Aki irtózik a megpróbáltatásoktól.
- Lustáknak.

8/10