A rutin abszurd árnyai

Ha édesanyádat hatalmába kerítette egy misztikus nindzsa, vagy ha nem tudod, mihez kezdj első szerelmed rákbeteg anyukájának problémájával, akkor feltétlenül látnod kell a Submarine-t. Richard Ayoade abszurd vígjátékára azonban még úgyis érdemes befizetned, ha esetleg nem rendelkeznél hasonló gondokkal.

Tartozom egy vallomással: általában ki nem állhatom a vég nélküli narrációval megtámogatott filmeket, mert meggyőződésem, hogy a kimondott gondolatokat szimplán képekkel is ki lehet fejezni. Furcsamód, annak ellenére kedveltem meg a Submarine-t, hogy a tinédzserkorú főhős, mi tagadás, végigpofázza a filmet, szerencsére azonban Woody Allenhez hasonlatos önreflexióval fűszerezve.

Richard Ayoade felfigyelt Joe Dunthorne azonos című és önéletrajzi ihletésű regényének talán legfőbb erényére: a főszereplő, Oliver Tate elsősorban azért nem tud átlépni a felnőttlét határán, mert a tettek helyett inkább a fantáziáját hagyja beszélni, így pedig erősen megkérdőjelezhető a felemlegetett események valóságtartalma. A rendező belement a játékba, hagyta érvényesülni az iskolai hierarchia legalsó pozícióiban helyet foglaló fiú képzelgéseit. Hol Super 8-as kamerafelvételeket ágyaz bele a film szövetébe, hol engedi a kamerába pillantani az Olivert alakító Craig Robertset, sőt egyes kiszólások kapcsán még olyan formai játékra is hajlandó, hogyha a srác a drámai pillanatok kedvéért leblendével zárná a jelenetet, udvariasan meg is cselekszi.

A játékosság mellett Oliver groteszk megjegyzései nagyon is találóak. Elfajzott világban élünk, ahol éppúgy mindennaposak a halálos betegségek, ahogy az egymástól elhidegült szülők is. Nem csoda, ha a kamaszok még a látványosan jelentkező lázadások közepette is megpróbálják némi naiv értelemmel felruházni környezetüket. A Submarine főhőse pedig úgy hoz létre egy álomvilágot, hogy közben le is számol a mindennapok látszatboldogságával. Így nyernek a lepukkant kikötői negyed övezetében a tengerentúli tini-vígjátékokénál súlyosabb értelmet olyan kamaszkori gátak, mint a szüzesség elvesztése, az első szerelem (a maradéktalanul különc Yasmin Paige) felemésztő csődje vagy éppen a bullying. S hogy a házasságban elfásult szülőkről is ejtsünk néhány szót: botrányosan jókat lehet kacagni azon, ahogy a mániákus anyuka (Sally Hawkins) dögunalmas ichtiológus férje (Noah Taylor) helyett egy ezoterikus kamugép (Paddy Considine) mellett keresi a felszabadultságot. Richard Ayoade érdeme azonban éppen abban áll, hogy a Submarine láttán a felhőtlenség érzete helyett keserű szájízzel lépünk ki a moziból, abban bízva, hogy eztán mind kevesebb tinédzsernek kelljen rutinellenőrzéseket végeznie a szülők hálószobájában.