Interjú Térey Jánossal, a Protokoll szerzőjével

[img id=202804 instance=2 align=left img]Miért éppen a protokoll világát választottad?

Hivalkodóan költőietlen tárgy. Az érdekelt benne, hogy mennyire nem romantizálható.

Hogy találtál rá? Elkezdtél azon gondolkodni, hogy mi az, ami a legtávolabb áll a költészet világától?

Pontosan. Tudtam, milyen társadalmi rétegbe tartoznak majd a hőseim. Kerestem azt a helyet, ahol a jelenkori fölösleges ember megjelenhet. A mai magyar irodalom visszarévedő: zsúfolva van közepes történelmi regényekkel, egyáltalán nincs párbeszédben a mával. Nem szerettem volna sültrealista regényt írni; olyan témán akartam dolgozni, ami mindannyiunk elevenébe vág. Alapvetően az az emberi habitus érdekelt, amely egy középkorú diplomatát jellemezhet. Ennek ellenére atipikus hőst írtam meg. Ezekkel a jellemjegyekkel nem lehetne sokáig protokollfőnök a hősöm. Ugyanis túl fegyelmezetlen.

Kinek az ötlete volt, hogy a regényből darab készüljön?

Két fölszikrázó szándék találkozott. Bálint András igazgató és Kovács Krisztina dramaturg körülbelül egy időben olvasta a könyvet. Aztán megkerestek.

Téged ez meglepett? Volt már olyan, hogy átdolgoztad egy meglévő művedet?

Életemben először írtam megrendelésre. Ez nem tipikus színházi anyag, sokkal inkább egy nagyon drága, utazós filmé. Épp azért vágtam bele Kovács Krisztina társaságában, mert nagy volt a kihívás.

Nehéz veled dolgozni?

Mindig és mindenkivel nehéz dolgozni, hiszen az írás - természete szerint - magányos tevékenység, de most egy szép és jó cél ege alatt találkoztunk.

És hogy zajlott a közös munka?

Ezek az én hőseim az általam kitalált történetben. Node hogyan válik egy nem színpadra született történetből színmű? Látni azt, hogy miben rejlik egy leendő színpadi jelenet csírája, miben nem, ahhoz dramaturgi véna kell. Aki arra gondol, hogy a darab kivonatolt és párbeszédesített kópiája a regénynek, az téved, mert a drámának nagyon sok olyan szükséglete volt, amit nem lehetett kielégíteni csak a regény anyagából.
Így, hogy a regényből színdarab lett, amit bemutat a Radnóti, jóval több emberhez fog eljutni.
Ez lelkesítő tudás. Az Asztalizenét közel harmincezren látták itt, a Nagymező utcában, ami, ha arra gondolsz, hogy mekkora a magára valamit adó kortárs magyar költészet közönsége, gigantikus szám.

Van bennetek közös a főhősöddel?

Ajándékoztam neki olyan operaelőadást, amit én láttam. Ezen túl, hogy van-e bennünk közös? Jártam azokban a városokban, ahol a hőseim, és találkoztam hasonló emberekkel, mint ők. De a tetteikért nem én tartom a hátam.