Mi van a palacsintában?

Kétféle film marad meg hosszan emlékezetünkben. Az egyik olyan filmművészeti erényekkel rendelkezik, melyek mérföldkővé teszik, a másik olyan fontos üzenetet hordoz, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Krízispont ez utóbbiak csoportjába tartozik: kiváló iparosmunka földbedöngölő gondolatokkal.

A Krízispont egy befektetési bank összeomlásán keresztül mutatja be a gazdasági világválság kitörésének okait. J.C. Chandor olyan filmet akart készíteni, mely bárki számára könnyedén befogadható, s melyen keresztül mindenki tisztán láthatja a világgazdaság jelenkori helyzetét magyarázó eseményeket. A cél olyannyira fontos volt, hogy vagy fél tucat világsztár szokásos gázsija töredékéért vállalta a filmben való szereplést. Szerencsére a jó szándékhoz társult egy kiváló, később Oscar-jelölést is hozó forgatókönyv, melyet szintén J.C. Chandor jegyez.

Peter (Zachary Quinto) főnökét (Stanley Tucci) kirúgják. A férfi mielőtt elhagyja az épületet, arra kéri Petert, nézze meg, min dolgozott. A látottak tökéletesen megrémítik a srácot, este 11-kor ugrasztja a kisfőnököt (Paul Bettany), aki behívja a középvezetőséget (Kevin Spacey), hajnalra pedig a nagykutya (Jeremy Irons) is megérkezik. A csapat keresi a megoldást, de végül egy bűnbakon (Demi Moore) kívül semmit nem találnak. A gazdaság menthetetlenül összeomlott.

Véleményem szerint némileg túlzás J.C. Chandor filmjét thrillernek nevezni, de az tény, hogy a Krízispont remekül adagolja a feszültséget. Nagyon jól átjön az a stressz, amit hőseink megélnek: mintha mi is egyike lennénk azoknak, akik azon aggódnak, vajon lehull-e a fejük valami olyasmiért, amiről talán nem is ők tehetnek. A feszültségkeltés nagyszerű eszköze a határidő-dramaturgia, és a pontosan szervezett információadagolás.

A film másik erőssége a vérprofi színészi játék. Nincs ezen mit csodálkozni, egy ilyen csapattól nem is várnánk mást. A leggyengébb láncszem most Demi Mooré, de még ő is abszolút megugorja a lécet. Különösen szerettem Paul Bettany-t, aki jóképű cinizmusával tökéletesen hozza a yuppikról alkottott sztereotípiákat. A film legerősebb jelenete a nagy öregeké – a film legfontosabb morális kérdéseit felvető ebéd során Kevin Spacey és Jeremy Irons szájából hangzanak el olyan frázisok, melyek napokkal később is fülünkben csengenek. Tulajdonképpen ezek a mondatok azok, ami miatt a Krízispont messze több lehet egyszerű szombat esti mozinál, olyan kérdéseket feszeget, és olyan gondolatokat mond ki, melyeket csak elvetemült zeitgeististák mernek hangoztatni – s ehhez bizony a mainstream világban igencsak nagy bátorság kell. Mindenki úgy sejti, szar van a palacsintában – a valóság azonban az, hogy nincs benne semmi. Az emberek nagy többségének egyszerűen fogalma sincs arról, pontosan mi is zajlik most a világban – J.C. Chandor teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy elmagyarázza, méghozzá úgy, ahogy gyerekeknek szokás keserű gyógyszert beadni – megfelelően édes kulimászba rejtve. S ha vagyunk olyan szerencsések, hogy felfogjuk a lényeget, alaposan át kell gondoljuk, részt akarunk-e venni a további palacsintasütésben...