Balbec ma – interjú Dunajcsik Mátyás íróval

Dunajcsik Mátyás író és műfordító még nem töltötte be a harmincat, mégis generációjának egyik meghatározó alakja. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg új kötete, a Balbec Beach, ennek kapcsán beszélgettünk vele.

[img id=399212 instance=1 align=left img]

Új köteted címéből ki lehet találni, hogy Proust-rajongók számára kötelező olvasmány. Mit jelent neked Az eltűnt idő nyomában szerzője és Balbec, mint mitizált irodalmi hely?

Mindig is foglalkoztatott Proust szellemisége és írói világa, a századforduló irodalma és a klasszikus európai kultúra – ez egy alkati kérdés, azt hiszem. Ezek a művek belemásztak az életembe, alakították a világképemet. Proust olvasása pedig képes teljesen megváltoztatni az ember gondolkodását, érzékelését. Balbec konkrét hely helyett nekem inkább egy szemlélet, gyűjtőfogalom, aminek rengeteg köze van a mai világhoz, és a belőle megszerzett tudás alkalmazható is a mai életünkre – ahogy ezt a könyv címe is sugallja azzal, hogy Balbec mellé nem francia szó, hanem az angol beach került, jelezve ezzel a tegnap és ma, múlt és jelen együttállását.

Mégis úgy látom, ez a világkép és valóságérzékelés, illetve nyelviség kevésbé divatos mai irodalmunkban, mint mondjuk a szövegközpontú vagy anekdotázó történetmesélés.

Ez a két vonulat valóban uralkodónak tűnik az utóbbi évtizedek magyar irodalmában, de mint szépirodalmi szerkesztő is mondhatom, hogy nem egészen, lassan ugyanis kezd kibontakozni egy teljesen új generáció, amelynek tagjai a friss világirodalmi folyamatokon, történettípusokon szocializálódtak és olyan témákat, problémákat boncolgatnak, amelyek akár Prousthoz is szorosan kötődnek. Hogy mást ne mondjak, a test szétszedése, élveboncolása, mint irodalmi téma is egyre gyakrabban kerül középpontba.

A századforduló egyébként szerintem soha nem fog kimenni a divatból, hiszen ez az utolsó olyan korszak, ami még a posztmodernből visszatekintve is érthető valamelyest. Proust asszociációs technikája és látásmódja pedig időszerűbb, mint valaha. Az identitás képlékenysége, az érzéki ingerek, képek, műalkotások, emlékek, történelmi korok és gondolatok hálózatszerű egyben-látása voltaképpen csak az utóbbi évtizedben vált a mindennapi életünk részévé az internettel – Proust pedig akkor írta meg ezt, amikor még nem is értették igazán (vagy csak nagyon kevesen, például Joyce, aki nagyon más alapállásból, de egy hasonlóan hálózatos művet hozott létre az Ulyssesben).

Ez a szemlélet határozza meg az én könyvemet is: hogy pár lépésben bárhonnan bárhová el lehet jutni, Freudtól mondjuk Marie Bonaparte hercegnőn keresztül Proustig, kettejük találkozásából pedig az Emlékiratok könyvéig, majd onnan Thomas Mann Velencéjébe és azon keresztül Nam June Paik tévé-installációjáig. És emiatt kaptak helyet a könyvben a képek is, itt konkrétan Plinio Ávila mexikói képzőművész grafikái, akivel együtt voltunk ösztöndíjasok Berlinben, és közösen készítettük el a Berlin alatt a föld anyagát – mert ezek a kapcsolatok nem csak az egyes szövegek között jöhetnek létre, hanem különböző médiumok, így képek és történetek között is.

Mégis úgy vettem észre, a kötet szövegeiben Proust hatását mutató, néhol emelkedett hangnem egy kis iróniát is rejt.

Az, hogy ma Proustot főleg az emelkedettséggel párosítjuk, az főleg az első fordító, Gyergyai Albert hibája, aki kicsit túladagolta a szirupot és a lila ködöt az első magyar változatban – ez Jancsó Júlia újabb szövegében már nincs így, és jobban látszik, hogy Proust valójában a korának egyik legvitriolosabb hangú ironikusa és parodistája volt. Ő is pontosan tudta, hogy az érzelmességnek ez a foka csakis erős humorérzékkel, metsző öniróniával viselhető el. Ez velem is hasonlóképpen van, és a Balbec Beach nem egy írása felfogható paródiaként is, főleg, hogy bőven találhatók benne ismert szerzőktől származó vendégszövegek, mondatok.

Ha szükség van iróniára, akkor ma már nem vállalható a Proust-féle érzékenység?

Nem hiszem, hogy az irónia ­– legalábbis az a fajtája, amit én szeretek és művelek – bármit is érvénytelenítene, vagy mentegetőzés helyett kellene használni. Sőt, én inkább úgy tekintek rá, mint a szeretet egyik formájára; mert akit nagyon szeretsz, annak pontosan látod a hibáit is, sőt akár szóvá is teszed, miközben az érzelmeid nem változnak. Az öniróniával pedig hasonló a helyzet: ha magadon ironizálsz, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy szégyelled, aki-ami vagy, csak annyit, hogy tisztában vagy vele, milyen viccesen néz ki ez az egész kívülről.

Ez a párosítás, a túláradó érzelmesség és az (ön)paródiára való hajlam persze biztosan összefügg a homoszexualitással is, ami még egy pont, ami miatt Marcel Proust és Thomas Mann nagyon fontos szerzők számomra. Hiszen ha meleg vagy, az épp olyan viccesen groteszk dolog tud lenni, mint amikor Örkény azt javasolja az olvasónak, hogy hajoljon le, és nézze meg, a világot fejjel lefelé látva mennyi új és furcsa dolgot tud megfigyelni benne. Homoszexuális kontextusban hirtelen minden kicsit másképpen, kicsit fordítva van, ami rengeteg vicces és abszurd helyzetet tud teremteni (nem véletlen, hogy az egyik legősibb vígjátéki fogás a nemi identitások összekavarása) – amiket igyekszem kiaknázni a novelláimban is, mert ez sokkal jobban érdekel belőle, mint az, hogy mondjuk arról nyavalyogjak, milyen nehéz és küzdelmes dolog ma Magyarországon melegnek lenni.

Ezt persze azért is tehetem meg, mert kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, és a kulturális szférában dolgozó, budapesti, belvárosi értelmiségiként se a szakmai, se a családi környezetemben nem zavar ez senkit. Ami, sajnos, ma nagyon-nagyon ritka dolog itthon.

[img id=397818 instance=1 align=left img]

Ez második prózaköteted, de közben műfordítással, szerkesztéssel is foglalkozol. Hogyan hangolod össze a különféle irodalmi tevékenységeket?

A műfordítás és az írás nálam majdnem ugyanaz. Már fiatalon tanultam angolul, később pedig a francia nyelvben mélyültem el. A bátyám az angolt választotta, ő Joyce-, én Proust-kutató lettem, már csak egy németes testvér hiányzik, hogy legyen Thomas Mann-szakértő is a családban. A műfordítás szerintem rendkívül fontos és hasznos tevékenység, az írók részére kötelezővé tenném, mert egy ilyen munka során teljesen más perspektívában látsz rá a saját nyelvedre, és ekkor érted meg csak igazán a saját anyanyelved működését. Műfordítóként egyébként engem az irigység motivál: olyan könyveket szeretnék átültetni magyarra, amelyeket legszívesebben én írtam volna. És ugyanígy a magaménak érzem egy kicsit azokat a könyveket is, amiket szerkesztettem, hiszen heteken át együtt keltem-feküdtem, lélegeztem velük.

Még harminc sem vagy, mégis sok mindennel foglalkoztál már, a műfordításon kívül fesztiválszervezéssel, de voltál tolmács, kritikus, dramaturg és ifjúsági polgármester. Néhány éve az irodalomkritikában is komoly vitákat hoztál felszínre egy írásoddal. Hogyan tudtad mindezt összesűríteni eddigi pályád során és mit tervezel a jövőben?

Azt szoktam mondani, hogy az embernek rengeteg ideje marad az önművelésre, ha a gimnáziumban se a csajok, se a foci nem érdekli… Azért nem csak erről van szó, hanem sok-sok körülmény szerencsés együttállásáról. Kezdve a szüleimmel, akiktől rengeteg támogatást, inspirációt, ösztönzést kaptam, és persze védelmet is, ha éppen arra volt szükségem, és természetesen a legfontosabb, hogy sokat kell dolgozni, kemény munka nélkül az irodalom sem úszható meg. De talán csak kívülről tűnik annyira sűrűnek, sokfélének a pályám, hiszen végeredményben mindig ugyanazt csinálom, számomra minden tevékenység összefügg a másikkal.

Ami pedig a jövőt illeti: annak idején, még a Telep csoporttal alaposan felkavartuk a kortárs magyar költészet állóvizét, később hasonló felfordulást okozott egy cikkem a magyar kritikáról, és most itt vagyok a magyar könyvkiadásban, ahol megint egy csomó mindent másképpen csinálunk, mint ahogy korábban megszokott volt – nem hiszem, hogy unatkozni fogok a közeljövőben.

(A szerzőről készült fotó Szőcs Petra munkája)