A világ a válladon

A Felhőatlasz a legjobb dolog, ami az elmúlt tíz évben a mozikban történt, jelentősége valószínűleg csak a Mátrixhoz mérhető, nem véletlenül.

Vitaalap

Én álmodom a pillangó-effektust, vagy az álmodja Dzsuang dszit? Mi kísérti a számkivetett Tom Hankset, ha épp nem egy kosárlabda? Illetve Hé, Joe, kezedben a fegyverrel, mondd, hova mész? A Wachowskik furcsa szerzetek, elkövették ezt a mindenféle mitologikus, bibliai meg népmesei elemeket a legkülönfélébb vallás-filozófiai mende-mondákkal nyakon öntő sci-fit, amelytől fenékre ült mindenki, aki kicsit is ért a mozihoz, azóta viszont amihez nyúltak, egy se vált arannyá. A Felhőatlasz igen, bár ehhez meg nem elég kicsit érteni ehhez-ahhoz. Ez az, amiért a szokásos igen magas elvárások után a mozikasszák bevétele megállt egy ponton. Mert bár amíg a Mátrix komplexitását a nézőközönség kisebbik hányada volt csak képes dekódolni, még mindig ott volt nekik a bullet-time meg a többi parasztvakítás, amit a popcornnal együtt lehetett kétpofára zabálni és hörögni mellé. A Felhőatlasz technikai oldalról nem nyújt ilyen forradalmi megoldásokat, még ha vizuálisan hibátlannak mondható is, de nem ez, ami a lényegét nyújtja. Nem akarok lemenni a sértett fanatikusok szintjéig, mondván, hogy akinek nem tetszett, az nem értette meg. De például a blöff szót emlegetni azért némi befogadói deficitre utal. Nem kell egyetérteni a mondanivalójával, nem kell szeretni eszköztárát és körkörös szerkezetét, de a történetszálak közötti kapcsolódási, hivatkozási pontok azért egyáltalán nincsenek olyan sokszoroson rejtjelezve, mint ahogy azt néha-néha olvasom. Sőt, ha már az egyszeri hollywoodert nem is lehet megvenni vele, akkor meg épp azokat a bekezdéseket kellett volna kinyesni a forgatókönyvből, amikor az ő a kedvükért direktbe kimondatik, hogy akkor most mi is, amit látunk.

[img id=413253 instance=1 align=left img]…örökkévalóságban visszhangzik

Hogy egyes emberek akár apróbb cselekedetei konkrétan hatással lehetnek évszázadokkal későbbi, akár társadalmakat felforgató jelenségekre, az valójában nem is olyan nehezen belátható tétel. Olyannyira, hogy a legjobb úton van a közhelyesedés felé. No de a Földről sem gondoltuk mindig, hogy nem levesestányér alakú. Rákanyarodva a Felhőatlasz konkrét történetére, illetve történetszálaira, itt az évtizedes-évszázados szakadékokat a legkülönbözőbb kapcsolódási formák hidalják át: félbetépett emlékek kerülnek elő generációkkal később, dallamok nyernek új formát s értelmet, ideák bukkannak fel a föld alól, szinte véletlenül. A Felhőatlasz filmadaptációja e véletleneket nem fordítja át mindig egyértelmű ok-okozati összefüggésbe, de a lélekvándorlás egyszerűnek tűnő magyarázatával sem szúrja ki a szemünket, legfeljebb megpendíti. Ez utóbbira rímel – bár így olvasatlanul is kétlem, hogy a leírt regényszövegben ez visszaköszön valamilyen formában –, hogy a különböző idősíkokban többé-kevésbé ugyanazok a színészek térnek vissza más-más alakban. Egyébként épp a szöveg milyensége miatt nevezték a történetet megfilmesíthetetlennek, s lassan megjegyezzük, amit így hívnak, azt nem is érdemes talán ismernünk a moziváltozat előtt, mert csak az elvárásainkat tereli egészen más irányba. (Legutóbb épp a Parfüm kapcsán hangzott ez el.) Az ugyanis a Felhőatlasz esetében is felmerült, hogy adaptációként pocsék, s ezt nem áll módomban megcáfolni, mindössze sejtem, hogy az írott szöveg csodás lehetőségeinek átkonvertálhatatlansága okozza a hiányérzetet.

Talán ezt ellensúlyozandó használja a film ezt a színészklónozásos megoldást, amely azonban tévútra is vihet. Mert míg egy ideig olybá tűnik, rendre ugyanazokat a karakter-archetípusokat jeleníti meg akár Tom Hanks, akár Hugo Weaving, ez a tétel aztán egyre-másra kilép a medréből, vagyis ne nagyon támaszkodjunk rá majd értelmezési mankóként. Ugyanakkor itt hívom fel a figyelmet, hogy érdemes megvárni a stáblista legalább azon részének végét, amíg a színészeket sorolja, itt mosolygunk majd rá ugyanis, hogy hány olyan akár marginális szerepben köszöntek vissza agyonmaszkírozott kedvenceink, amelyeket a film alatt észre se vettünk.

Valami szabadság

A műfaji sokszínűséget szeretném még vitatni néhány mondatban, nem tartom ugyanis helytállónak, hogy a Felhőatlasz különböző történetei más-más zsánert jelenítenének meg. Kalandfilm itt valamennyi, legalább is személyek, vagy kisebb közösségek inkább személyes, mint – pillangó-effektus ide vagy oda – világmindenségre hatással levő cselekedetei bontakoznak ki, s csak mert a 18. századi jelenetekben a hősök másféle kosztümöt viselnek, mint a jövő Szöuljának klónjai, ez még nem jelent zsánerváltást. És itt térnék vissza a történethez, amiről, most látom csak, mégsem sikerült sok konkrétat elmondanom. Két lehetőség áll előttünk. Az egyik, hogy minden koncentrációképességünket összeszedve ráfeszülünk a sztorira és ha ég a földdel egybeszakad is, összerakjuk a darabkákat. Itt ugye hat-hét különböző, önmagában azért nem feltétlenül követhetetlen novellaszerű elbeszélés előremeneteléről van szó, ilyenformán percekkel a film vége előtt még mindig azonos számú kapcsolódási pont fog hiányozni az egész magabiztos átlátásához. A másik lehetőség, hogy mint ahogy a fotografikus memória jegyzi fel a több oldalas tételeket, úgy vetjük tekintetünket erre a három órás mesegyűjteményre, hogy felállva a székből legkevesebb annyit elmondhassunk, valahogy az elnyomás-szabadság kérdésköre fogalmazódott meg benne. Többé-kevésbé.

Kinek ajánljuk?
- Aki nem retten meg a 3 órás játékidőtől.
- Akit több érdekel a világból, mint ami a felszínen látható.
- Aki elnézi a hiányzó fejezeteket és ki tudja tölteni a képzeletével.

Kinek nem?
- Aki már soha több esélyt nem ad a Watchowskiknak.
- Aki inkább hajlik a blöff felé.
- Aki egy filmet akar nézi, nem hatot egyszerre.

10/10