Woody Allen életműve újabb mozgóképpel gyarapodott. Az alkotó az elmúlt évtizedben körbeutazta Európát és képeslapok helyett egy-egy filmalkotást küldött hőn szeretett közönségének. Londonból (Match Point, Füles, Kasszandra álma), Barcelonából (Vicky Cristina Barcelona), Párizsból (Éjfélkor Párizsban) és Rómából (Rómának szeretettel) címezte nekünk, mi pedig alig vártuk, hogy feltéphessük a borítékot, még akkor is ha egyik-másik filmlevele kissé bágyadtabbra sikerült.
Egymásnak ellentmondó véleményekkel fogadta őket a közönség, de vitathatatlanul éreztük rajta Woody kézjegyét és ennek újra és újra képesek voltunk örülni. Kevesebbszer láttuk őt harsány burleszk figuraként végelláthatatlan monológok közepette, helyette inkább színészeit beszéltette. Rendezőként Woody valószínűleg legalább annyira neurotikus, mint az élet összes többi területén, mégis filmjeiben az alakítások tökéletesen simulnak a párbeszédekhez. A pontosan válogatott színészgárda, a parádés dialógok és a letisztult formanyelv gyengébb filmjeit is érzékletessé varázsolta. A történetek a megszokott kuszaságukkal és gyakran bohém allűrjeikkel együtt is realisztikusan tudtak ábrázolni drámai élethelyzeteket. Változatlanul a depresszió, a magánéleti válság, a közösségi és egyéni kudarcok tematikájából merített, miközben visszafogott, de sajátos humorával rendre sikerült lazítani a feszült eseményeken. Az elmúlt évtizedben a mester többször volt filmes szakember, mint kissé infantilis művész. Lehet, hogy korai, groteszk vízióiból szívesebben idézünk szövegeket, de drámai lélektana mára már egyértelművé tették, hogy Woody Allen filmesztétikájában a komolyságnak is kellő szerep jut.
A rendező gyakran választ magának női hősöket, így nem lepődtem meg, hogy a Blue Jasmine is két nő sorsát követi nyomon. A film inkább dráma, mint komédia, de a karakterek és a párbeszédek szerencsére ezúttal sem mentesek az alkotó ironikus humorától. A címszereplő hölgy Jasmine (Cate Blanchett) és mostohatestvére Ginger (Sally Hawkins) egyazon szülőknél nevelkedett adoptált gyerekként. Felnőttkori életük radikálisan ellenkező irányt vett, amikor Jasmine a fényűző New York-i felső tízezerbe házasodott, míg Ginger San Fransicóban maradva az amerikai átlag, kisstílű hétköznapjaiba ragadt bele. Jeanette-nek, vagyis Jasmine-nek a hamis csillogásért cserébe csak nevétől, jellemétől, céljaitól és hallásától kellett megszabadulnia, amire a Xanax-vodka koktél tökéletes megoldásnak bizonyult. Férje Hal (Alec Baldwin) még az egyetemen ismerte meg kedvesét, aki így kénytelen volt otthagyni a főiskolát egy évvel a diploma előtt, és egyik pillanatról a másikra kellett megtanulnia a képmutatás, sznobizmus és semmittevés émelyítő mesterségét. Az anyagi boldogság tehát újra csak lelki kiüresedéssel jár, az ebből való menekülés egyetlen útja pedig a teljes összeomlás.
A történetbe mi akkor csöppenünk bele, amikor hosszú évek után Jasmine-nek a testvéréhez kell költöznie, mert teljesen eladósodik. Jasmine meghasonul és mély depresszióba zuhan, de még így sem képes elszakadni az arcára égett maszktól és önámító hazugságokkal próbálja fenntartani darabjaira hullott életét. Tébolyult visszaemlékezésekből rakjuk össze az eseményeket, mindeközben pedig Jasmine szépen lassan testvére életét is a feje tetejére állítja. A hősnő legnagyobb tragédiája nem az anyagiak elvesztése, hanem, hogy a luxus lakosztályok, drága holmik és arany ékszerek nélkül semmi sem maradt belőle. Kissé együgyűnek látszó féltestvére élete sem tűnik sokkal tartalmasabbnak, de legalább őszintének hat. Ugyan az apró hazugságok önmagunk és a világ felé a vidéki hétköznapokban is rendre előkerülnek, összességében viszont még így is rokonszenvesebb, mint Jasmine Chanel parfümtől bűzlő, elmúlt gazdagsága.
A film témája egy valóban drámai szituációról mesél, ahol a bukás a teljes megsemmisüléshez vezet. Valahogy mégis elzártan tekintettem a két hős lelki vívódásaira. Habár a színésznők alakítása elementáris volt, mégsem sikerült egészen beszippantania a történetnek. A drámai vonal, ahogy már említettem, erősebb, a film hangulata lemondó, de azért akad hely egy kis fanyar humornak is. Woody Allen egy korábbi idézete alighanem tökéletesen passzol a történethez: "Sokkal inkább, mint valaha, az emberiség válaszút előtt áll. Az egyik ösvény a kétségbeeséshez és a végső reménytelenséghez vezet. A másik a teljes pusztuláshoz. Imádkozzunk, hogy bölcsen a helyes utat válasszuk."
Értékelés: 7/10