Adott egy igazi klasszikus, számtalan színházi bemutatót megélt alapanyag, A vágy villamosa, amiért Tennessee Williams 1948-ban Pulitzer-díjat kapott, és amiből az opera és balett adaptációkon kívül készült egy ikonikus film is Marlon Brando és Vivien Leigh főszereplésével. Ehhez nyúl hozzá egy ötven éve aktívan dolgozó rendező, Woody Allen, akit egyaránt övez a szakmai tisztelet és a népes rajongótábor szeretete. A harmadik összetevő egy gyönyörű és tehetséges színésznő, aki régóta várja megérdemelt jutalomjátékát, egy olyan filmet, ami után nevét aranyba foglalják a kritikusok. Valószínűleg sokan, a szakma és a laikus mozinézők nagy része is elégedett lesz a csillagok együttállásával, hiszen valóban, a három alkotóelem mindegyike külön-külön is sikert sikerre halmoz. Mielőtt azonban megvizsgálnánk a magasztos frigyből született szerelemgyereket, vessünk egy közelebbi pillantást a Blue Jasmine hírnevét öregbítő három komponensre.

A vágy villamosa kapcsán elsősorban az 1951-es mozgóképes adaptációról fogunk beszélni, egyrészt mivel a film nagy szerepet játszott a mű kanonizálódásában, másrészt mert a forgatókönyv, amit maga Tennessee Williams írt, kevés eltérést mutat az alapszöveghez képest. A Woody Allen-féle feldolgozás legfontosabb különbsége az eredeti történethez képest az a Blanche (azaz Jasmine) sógorának karakterét érintő változás, ami az egész művet átható hangsúlyeltolódást idézett elő. A vágy villamosa ugyanis nem a női főszereplő monodrámája, sokkal inkább a Blanche és Stanley közti önpusztító feszültség fokozatos feltárása, ami a hősnő teljes mentális összeomlásával zárul. Míg Blanche figurája a tipikus melodrámai heroina, hisztérikus sikolyaival, modoros gesztusaival és állandóan felhúzott szemöldökével, addig Stanley a melodrámát felváltó lélektani realizmus ikonikus alakja lett Marlon Brando emlékezetes alakításában. Vivien Leigh tökéletes megformálója volt az elkényeztetett déli úrilánynak, az Elfújta a szél Scarlett O'Harájához hasonlóan Blanche egyszerre volt arisztokratikus és közönséges, titokzatos és manipulatív, önfejű és érzékeny. Sokrétű karakterét olyan frusztrációk alakították, mint a nővérével szemben érzett felsőbbrendűség, mely az idősödő korából adódó kisebbségi komplexussal párosult. Múltjának sötét foltjai – az elherdált családi vagyon és egy homoszexuális férj öngyilkosságának emléke, illetve szexuális kicsapongásait követő kiűzetése szülővárosából – tovább növelték a személyét övező homályt. Ám Stanley destruktív agressziója, valamint az alkohol és a kényszeres pótcselekvések hatására Blanche fokozatosan visszahúzódik saját fantazmagóriáinak biztonságos világába.

Woody Allen az elmúlt tíz évben bőven kap hideget és meleget is, előbbit inkább a kritikusoktól, utóbbit a rajongóktól. Sokan azzal vádolják, hogy elvakította a hírnév és ahelyett, hogy az életmű méltó befejezéseként időben letenné a kamerát, ő közel nyolcvan esztendősen is ontja magából a filmeket, önnön kultuszában dagonyázva. Mások meg, épp ellenkezőleg, csodálják az életerőt és kísérletező kedvet, mely az öniróniával és szkepszissel együtt a matuzsálemi korban lévő rendezőből árad. Pályáján az elmúlt tíz év is az újítások jegyében telt, kezdve a londoni bűntrilógiával, ami mind környezet-, mind műfajváltást hozott a szerző korábbi darabjaihoz képest, a legutóbbi három, képeslapszabású városfilmig, amik nosztalgikus melankóliájukkal hódították meg az öreg kontinenst. Az életműben azonban refrénszerűen visszatér, legyen szó Brooklyn multikulti olvasztótégelyéről, vagy a századfordulós Párizs abszintgőzös szalonvilágáról, az öniróniától sosem mentes alleni romantikus komédia. Bár a maestro gyakran dolgozik drámai anyaggal, fanyar humorát és párkapcsolati problémákra szakosodott pszichológusi vénáját, mindazt ami az évek alatt szerzői egójának meghatározó részévé vált, ritkán szorítja háttérbe. Legutóbbi filmje a Rómának szeretettel, sokakkal elhitette a gondolatot, hogy a rendező valóban elfáradt, és végleg felöltve az önjelölt terapeuta szerepét örökre elmerül a lagymatag nosztalgiázásban.

Még megy a szakértői vita arról, hogy Cate Blanchett tehetségben vagy szépségben magaslik-e ki Hollywood idősödő primadonnái közül, de afelől nincs kétség, hogy a 44 éves színésznő egy ideje elfoglalta őt megillető helyét az álomgyár krémjében. Ám hollywoodi körökben a hosszú élet titka mégiscsak az a 34 centis aranyozott szobrocska, amiért minden év februárjának utolsó vasárnapján a sztárok felcicomázva végigvonulnak a vörös szőnyegen. Bár a színésznő vitrinjében már ott csillog az Oscar, de azt az Aviátorban nyújtott mellékszereplői alakításáért kapta, a 2007-es Elizabeth: Az aranykor című film főszerepe csak jelölésre volt elég. Portfóliójából mintha hiányoznának az olyan nagyszabású filmek és szerepek, melyekben Blanchett mesterségbeli tudása kiegészül a produkció tőle független tényezőinek magas színvonalával. Magyarán a sok becsületesen eljátszott Galadriel úrnő után a színésznő izgatottan várja a maga Erin Brokovichát vagy Virginia Woolfját, amiért az Akadémia, utat mutatva a halhatatlanság felé, az ő nevét rejti a lezárt borítékba.

A rövid kitekintés után, ami talán alkalmas volt arra, hogy megértsük a Blue Jasmine létrejöttében milyen előzmények játszottak szerepet, ideje, hogy számot adjunk az elkészült magnum opusról. Elsősorban a film egy kritikus pontján elkövetett hibára szeretnénk felhívni a figyelmet, amely, a mozi egy-két vitathatatlan érdemének ellenére, az egész befogadói élményt képes volt elrontani. Ez pedig az a forgatókönyvírói koncepció, melynek következtében A vágy villamosának férfi főszereplője felszívódott a történetből, Blanche (azaz Jasmine) összetett karaktere pedig egy minden tekintetben érdektelen, bomló elméjű hajdani szépasszonnyá redukálódott. Ahogy arról fentebb már szó esett az eredeti elbeszélés két központi figurája különböző stílustörténeti alapkaraktereket jelenítettek meg, akiknek dialógusa az egész történet dinamikáját működtette. Stanley Kowalski likvidálása így különös felelősséggel ruházta fel a női főhősnő szerepét, ami ahelyett, hogy gazdag részletekkel bővült volna, megszabadulva énjének plurális vonásaitól, korábbi cizellált személyiségének javát is hátrahagyta. Így a korábbi egyéniségétől megfosztott, karikaturisztikusan elnagyolt női főszerep alkalmatlanná vált arra, hogy a Blue Jasmine közönségének érdeklődését másfél órán keresztül fenntartsa. Allen drámai visszatérését, hiába a mellékszereplők bravúros játéka, sziporkázó párbeszéde és az általuk megcsillanó rendezői géniusz, a főhősnő elbaltázott karaktere a harmadik Xanax-vodka koktél kíséretében csírájában fojtja. Blanchett játékát a fenti okok miatt nem érdemes elemezni – gyakran maníros gesztusaival eljátszotta inkább, mint életre keltette a rá kirótt szerepet, de ezért ne őt hibáztassuk. Nagy valószínűséggel így is részesül majd a tél végi áldásban, hiszen az elkenődött smink, a sírástól felpuffadt arc, az egész éteri finomságától megfosztott színésznő várhatóan könnyekig hatja majd az Akadémia bizottságát.