Londonban mélabús lett, pesszimista, már-már a thriller műfajával játszott, Barcelonában életvidám volt, közben "csak" kellemesen pesszimista, Párizsban élet- és emberszerető, de a fűszerezés szintén borongós, Rómában már egyszerűen csak reménytelen, és a sok bolondozás sem szül túl sok jó pillanatot. Most visszatért Amerikába, kiszemelte magának San Franciscót, a helyet, ahova mindenki romantikázni és álmodozni jár, és leforgatta pályafutása egyik legnyomasztóbb, legszomorúbb filmjét, elegánsan, mindemellett egész szórakoztatóan.
Woody Allennél a kulcsszó tehát az, hogy pesszimista – úgy tűnik, már csak erre a jelzőre fáj a foga a sokszoros Oscar-díjas alkotónak. Legalábbis a Blue Jasmine, mely ismét egy jelentősebb darab a Mester 21. századi pályafutásában, egy igazi mélabús kesergés az emberi boldogság lehetetlenségéről, a kapcsolatok és sorsok szerencsétlenségéről, az újrakezdés sikertelenségéről. Főszerepben Jasmine, a boldog és dúsgazdag feleség, akinek egyik napról a másikra összeomlik a megszokott élete, megözvegyül, és mindenféle ideg-összeroppanást meg elmebajt kap. Nővéréhez, Gingerhez költözik San Franciscóba, ahol talán összeszedi magát, és ismét sikerül megtalálnia az egyensúlyt, esetleg a nagy szerelmet, a nagy lehetőséget, az álomállást.
Csakhogy Jasmine nem tudja, mit akar, kit akar, nem tudja, mihez is ért, ráadásul utálja San Franciscót. Ginger bolti eladó, élete gyökeresen máshogy alakult, mint testvérének, gazdag férj helyett problémás és kisstílű alakokkal vette körbe a sors, arany helyett műanyag villával ette a halat a tengerparti bárban. Nem is voltak nagy álmai – konstans félboldog derűvel éli szegényes mindennapjait. Jasmine viszont kénytelen belefolyni nővére „koszos” mindennapjaiba, ahol nem hercegek, hanem börtönviselt Rómeók forgolódnak, mígnem egy derűs napon, egy elegáns partin nem találkozik az ideális jelölttel…
A Mester ezúttal meg sem próbált könnyeden fogyasztható viccelődést kanyarintani a fanyar történet mögé. Bátrabb volt annál: szarkasztikus és mélyen szomorú alkotással lepi meg a moziba a "Woody-humor" miatt betévedő közönséget. Nevetni persze ezúttal is lehet, sőt kell is, de inkább egy emberi sors szomorú és kilátástalan mozzanatai kötik le a figyelmünket.
Ugyanis Allen sem neveti ki hősét, nem parodizálja, de nem is akarja megszerettetni – csak megmutatja szerencsétlen ténfergését. Cate Blanchett pedig igazán remek játékkal jeleníti meg Jasmine belső vívódásait, örömeit és bánatait. Néha olyan elegáns, akár csak egy szereplő egy kosztümös filmből, máskor meg egészen zavarodott, mintha épp az elmegyógyintézetből szökött volna meg. Klasszikus értelemben játszik, és nem túlzás Oscar-díjat emlegetni teljesítménye láttán. Ginger szerepében Sally Hawkins ismét hiteles és természetes – szeretni való szerencsétlen, tökéletes ellenpárja Blanchettnek. Körülöttük pedig olyan kaliberű színészek kavarják a szálakat, mint Peter Sarsgaard és Alec Baldwin – a szereposztás ezúttal is kifogástalan.
A Blue Jasmine tehát olyan, mint egy feszültség nélküli Match Point vagy egy életkedv nélküli Vicky Cristina Barcelona. Nem könnyű alkotás, olykor kissé élettelen és lapos, de figyelemre méltó, elegáns munka. A Mester ismét – szó szerint – komolyat alkotott.
Pontszám: 8/10
