Hangulatában a Bevetetlen ágyakra emlékeztet Noah Baumbach filmje, de kívánom neki, hogy annál többen nézzék majd meg itthon.
A múzsa csókja
Noah Baumbach a kilencvenes években kezdte pályáját, akkoriban Wes Anderson és David Gordon Green mellett az amerikai függetlenfilm egyik üdvöskéjének számított, majd a 2005-ös A tintahal és a bálnával be is váltotta az ígéretet. Legutóbbi filmje, a Greenberg ugyanakkor egyfajta mélypont volt karrierjében. Bár ott voltak benne azok az apró finomságok és húzások, amik a tehetségéről árulkodnak, de összességében sokkal többet reméltek tőle a nézők és a kritikusok. Mondhatjuk ugyanakkor, hogy utólag sokkal világosabb a kép, hiszen azóta már tudjuk, mi minden történt vele akkoriban, hogy mire gondolhatott a költő.
2010-ben, a Greenberg készülésének évében házassága a színésznő Jennifer Jason Leigh-vel valószínű már a végét járhatta, ennek következtében erősödő neurózisa pedig érezhetően rányomta a bélyegét a filmre – mind hangvételében, mind minőségében. Ugyanakkor ezen a forgatáson ismerkedett meg Greta Gerwiggel. Azóta lezajlott a válás, jelenleg pedig már a Francis Ha főszereplőjével él együtt. Gerwiggel ráadásul mint alkotópáros is remek csapatot alkotnak. A közösen írt Frances Ha így amolyan mini comeback Baumbach részéről, sokak szerint pedig egyenesen jobb, mint valaha.
She’s a Maniac
[img id=507428 instance=1 align=left img]Frances 27 éves, de még mindig nem sikerült a saját lábára állnia, egyelőre az útkeresés fázisában tengődik. A pasija felajánlja, hogy költözzenek össze, ám ő visszautasítja ezt, arra hivatkozva, hogy nem szeretné cserben hagyni aktuális lakótársát és legjobb barátnőjét – így a fiú szakít vele. Ezek után érthető módon hidegzuhanyként éli meg, amikor barátnője viszont elköltözik. Frances magára marad, apartmanról apartmanra vándorol, folyamatos kétségektől gyötörve, hogy kövesse-e vakon az álmait az egyre nagyobb nehézségek ellenére is vagy alkalmazkodjon inkább a rideg valósághoz.
Frances egy vérbeli „manic pixie dream girl” – a típuskarakter romantikus komédiákban gyakori, amolyan aranyosan kattant, a társadalmi normákra nagy ívben köpő női figura, aki rendszerint azért van jelen a történetben, hogy a férfi karaktereket kirángassa saját besavanyodott komfortzónájukból és rávegye őket, hogy kezdjenek el igazán élni. A típusfigura rengeteg kritikát kap főleg feminista részről, hiszen hiába egy kvázi eszményi nőfalak, funkciója többnyire kimerül abban, hogy a férfi hős karakterfejlődéséhez ver hidat. A Frances Ha ugyanakkor valamelyest ütközteti ezt a klisészerű karaktert a valósággal, végiggondolva, hogyan is boldogulna egy ilyen ember a való életben. Hát nem túl jól. A film így tulajdonképpen egy „manic pixie dream girl” éretté válásának története.
Girls és New York
A nagyszerű alapötlethez fantasztikus forgatókönyv társul, Baumbach sziporkázik, az ügyes szerkezet mellett – minden egyes új lakás egy új felvonást jelent a történetben – kiválóan bánik a humorral is. Ami kell is, a humor ugyanis folyamatosan oldja a drámai feszültséget, egészen addig, míg egy fantasztikus slusszpoénban a film címe is értelmet nyer. Baumbach cinizmusához tökéletesen passzol Gerwig vidámabb hangvétele, így kerekedik ki végül egy keserédes komédia, egy halom szerethető, bár néha idegesítően bénácska figurával.
Rengeteg kritika összefüggésbe hozta a filmet az HBO Girls című sorozatával, amivel talán kicsit el is ijeszthetik a potenciális nézőket. A párhuzam inkább csak a külsőségekben állja meg a helyét, de a felszín alatt merőben eltér Lena Dunham szériájától. A helyszín mindkét esetben New York, a hőseink húszas éveikben járó, kallódó, az önállósodás problémájával küzdő éretlen felnőttek, illetve mindkettőben szerepel Adam Driver; de míg a Girls szériája egy amolyan újragondolt Szex és New York, addig a Frances Ha sokkal inkább idézi Woody Allent, amellett, hogy közben Baumbach saját szerzői kézjegyeit is megőrzi. Persze az öreg témája többnyire a közeg maga, míg Baumbach csak szövetként használja azt, hogy elmesélje a maga szórakoztató, vicces és őszinte coming-of-age történetét a kallódó húszasokról. Kulcskérdése pedig, hogy a társadalomba való beilleszkedés során feltétlenül fel kell-e adjuk azt, akik vagyunk.
Kinek ajánljuk?
- Kallódó húszasoknak.
- Woody Allen-rajongóknak.
- Indie-knek.
Kinek nem?
- Gimiseknek (ráértek még).
- Nyugdíjasoknak.
- Jennifer Jason Leigh-nek.
7/10
