Dühöngő bróker


Luxusjacht, Lamborghini, kurvák, valamint pénz- és kokainhegyek adják a díszletet a szárnyalás majd pofára esés jól ismert koreográfiájához. Ám a morális tanulság ezúttal elmarad: A Wall Street farkasa három órányi bűnös szórakozás a féktelen kapzsiság őrült hullámvasútján.

Nagyon hiányzott már egy harapós film, ami végre a pénzvilágról és az annak fellegvárát jelentő Wall Streetről nem elítélő, hanem pimasz félmosollyal, épp csak a móka végett mesél. A Tőzsdecápák teljesen enervált, érdektelen folytatására, vagy épp Michael Moore ideológiától túlcsorduló vérgőzös agitpropjára (Kapitalizmus: Szeretem!) nem is érdemes szót vesztegetni. Valami olyasmire volt itt szükség, ami félreteszi a tanárbácsis dorgáló hangnemet, és így képes felfedezni a témában rejlő, adrenalintól lüktető esztétikumot. Na meg úgy egyáltalán: tudja tartani a rugalmas erkölcsiségű csúcsbrókereink által diktált szédítő tempót.

Épp ezért meglepő kissé, hogy épp az a 70-es éveiben járó Scorsese lett a befutó, akinek sok minden elmondható az ezredforduló, vagyis a DiCaprio-időszámítás kezdete óta készült játékfilmjeiről, de a frissesség vagy a felszabadultság biztosan nem tartozik a megfelelő jelzők közé. Pedig sok izgalmas színt vitt fel a műfaji palettájára azóta is: történelmi gengszterfilm (New York bandái), nagyszabású zseniportré (Aviátor), hongkongi ihletésű Oscar-győztes zsarufilm (A tégla), sötét pszichothriller (Viharsziget), valamint egy szívszorító mesefilm a mozi varázsáról (A leleményes Hugo). Vannak köztük élvezhetőek és egészen laposak is, de az mindben közös, hogy csak nyomokban tartalmazzák a régi idők Scorseséjét, akinél dögösebben kevesen tudtak prezentálni egy folyosón vonuló gengsztert, vagy akár jobban érdekeltté tenni a nézőt a vásznon tomboló szociopaták sorsának alakulásában.

A játékfilmjeinél bizony sokkal elevenebbek maradtak a koncertfilmjei és zenei témájú doksijai, melyeket fáradhatatlanul készített az elmúlt évtizedben is. És ezzel el is érkeztünk a jelenlegi „feltámadás” egyik fontos összetevőjéhez: a zene szerepéhez. Scorsese ezúttal ugyanis szabadságolta a stúdió szimfonikus zenekarát, és a soundtrack összeállításához inkább leporolta régi lemezgyűjteményét. Apró kikacsintás, hogy a gyűjtemény gerincét a legendás Howlin' Wolf dalai adják, de ezeken túl is dögösebbnél dögösebb muzsikák zakatolnak a képek alatt. Néha kicsit olyan érzés, mintha a világ leghosszabb videoklipjét néznénk, melyen Jordan Belfort (DiCaprio) és barátai (a.k.a. bűntársai) vezetnek minket végig. A Scorsese-kaliberű DJ-k nagysága persze épp abban rejlik, hogy azt is pontosan tudják, mikor kell csendet tartani – például DiCaprio hosszú monológjai alatt, melyekkel nyakkendős harcosait próbálja feltüzelni. Ezek a csendek jól kiemelik a film kulcsmomentumait, hiszen a bő lére eresztett beszédek tárják fel hősünk „szuperképességét”: a motiválás művészetét.

Merthogy Jordan nagyon tud embereket motiválni, és nem is fél használni ezt az adottságát. Nem csoda hát, hogy a tőzsdén köt ki, ahol a legátláthatatlanabb és legkevésbé kézzel fogható ügyletek folynak, így nagyobb tér marad a professzionális bullshit-generátorok számára. Jordan hamar meg is találja számítását, fáradhatatlanul pumpálva magának és kollégáinak a készpénzt az általa bonyolított virtuális üzletekből. A nagybetűs Amerikai Álmot, vagyis a pillanatok alatt való meggazdagodás mítoszát látjuk itt békaperspektívából ábrázolva, hiszen ahogy azt a Jordan után nyomozó FBI-ügynök is kimondja: hősünk igazi self made man, aki nem beleszületett a Lamborghinibe, hanem a saját leleményességéből (és mások ostobaságából) kapaszkodott ilyen magasra. Ugyanakkor ő a kapzsiság és a féktelen hedonizmus vegytiszta megtestesülése is, aki mindent ellop, felszippant, lenyel, vagy megdug, ami csak az útjába kerül.

A Wall Street farkasát épp az teszi különlegessé, hogy nem csihol ki semmiféle morális tanulságot ebből a kontrasztból, csak hagyja végigpörögni a maga természetes útján. Ítélkezés nélkül, egyfajta természeti jelenségként mutatja be ezt a beteges pénzéhségből és tetszőlegesen választott egyéb függőségekből szőtt szédületes karriert. Egy pillanatra sem foglalkozik az áldozatokkal, akik mindig csak a vonal túlsó végén bizonytalankodó kisemberekként (értsd: befolyásolható lúzerekként) hallatszanak a filmben – a személytelenség jótékony homályában maradva a néző számára. Csak és kizárólag Jordanékra hajlandó fókuszálni, elképesztő lendülettel mutatva be hihetetlenül prosztó luxuséletmódjukat. Teljesen zakkant epizódjelenetek, cikázó flashbackek, a már említett dalok, na és a főhős pimasz kiszólásai adják meg a film dinamikáját, mely menthetetlenül magával sodorja a nézőt. Mintha csak beültünk volna az anyósülésre a bebogyózott DiCaprio mellé egy röpke háromórás sétakocsikázásra.

Amellé a DiCaprio mellé, aki egyébként élete legönfeledtebb alakítását nyújtja a filmben, méltóképpen folytatva tavalyi sziporkázását a Django elszabadul tahó – ám franciás műveltségére olyannyira érzékeny – ültetvényesének szerepében. A szereplőgárda többi tagja kiválóan asszisztál az ő jutalomjátékához, ám ami ennél is fontosabb, hogy ezúttal Scorsese is azzal az önfeledtséggel viszi vászonra Jordan Belfort önéletrajzát, melyet legutóbb talán a Nagymenőkben vagy a Kaszinóban láthattunk tőle. A bukás persze itt is kódolva van a hősökön elhatalmasodó hübriszben, ám még a film kissé elkomoruló fináléja sem merül el igazán az emberi veszteségek taglalásában, inkább a szélhámosság színeváltozásának felvillantásával ereszti útjára a nézőt.

Az élet megy tovább, a kapzsiság malmai tovább őrölnek, a bombasztikus tanulság pedig elmarad. A Wall Street farkasát persze lehet maró társadalomkritikaként értékelni, de semmiképp nem egy ideológia piedesztáljáról elhangzó vádiratról, hanem inkább egy nagyon görbe tükör felmutatásáról van szó, melynek segítségével az emberben rejlő felelőtlen hedonizmus őrült alakzataiban gyönyörködhetünk pár óra erejéig.