Meryl Streep visszataszítóan kispolgári is tud lenni, ha akar.
Az oklahomai augusztusi forróság elől, aki csak teheti, menekül valahova. Ki hűvösebb vidéken keres enyhülést, ki lesötétített ablakú háza árnyékos szobáiba húzódva várja az idő múlását, a trópusi törpepapagájok pedig egyszerűen csak elpusztulnak a melegben. Beverly Weston, nyugdíjas tanár és főállású alkoholista, aki hosszú évtizedek óta él a kietlen vidéken gyógyszerfüggő feleségével, végső nyugalmat keresve a közeli tóba öli magát. A hírre összeszalad a család minden tagja (erős nők pipogya férfi hozzátartozóikkal – a szülői minta öröklődő), és felsejlik a Weston família sötét titkokkal terhes múltja és jelene.
John Wells neve ismerősen csenghet a sorozatfüggőknek, hiszen az Augusztus Oklahomában rendezője a Vészhelyzet, Az elnök emberei és a Harmadik műszak producereként vált ismertté, bár pár epizód erejéig kedvenc orvosos sorozatunkban direktori képességeit is megcsillogtatta. Talán nem véletlen, hogy a kis közösségek életére szakosodott filmes első önálló nagyjátékfilm-rendezésében is egy zárt csoport (három, ugyanazon vállalatnál dolgozó ember és közvetlen környezetük) mindennapjait vitte színre. Az Augusztus Oklahomában, Tracy Letts azonos című, Pulitzer-díjas színdarabjának adaptációja még jobban ráerősít a zárt közösség toposzára, hiszen a Westonok életében kiemelkedően fontos (ahogy azt a cím is sugallja), hogy a család a Nagy-síkság területén él, a földrajzi adottságoknak köszönhetően meglehetősen szeparáltan. A történet egyik kulcsmotívuma ez a kényszerű összezártság, melyre minden szereplő máshogy reagál, és az újabb és újabb válaszok gördítik előre a cselekményt. A film jó néhány jelenetén érződik az egy-egy karakter vagy viszonyrendszer leírására tett izzadságszagú erőfeszítés (például a Juliette Lewis alakította testvér eltúlzott monológja, vagy jövendőbelijének az asztali áldás közben megcsörrenő mobiltelefonja), mely megtöri a szereplők alkalmanként kialakuló természetes együttállását.
A Weston család életében pedig épp azok a legmegkapóbb pillanatok, amikor hétköznapiak és természetesek tudnak lenni, amit a szereplőgárda sztárjai gyakran képtelenek megmutatni. Meryl Streep (akár Cate Blanchette a Blue Jasmine-ben) kivetkőzik önmagából, és a rendelkezésére álló minden színészi eszközzel próbálja rombolni azt az imázst az elegancia nagyasszonyáról, amelyet hosszú évek alatt felépített. Bár kiváló tehetségének és sok tapasztalatának köszönhetően minden porcikájával a megkeseredett gyógyszerfüggő családanyát játssza (elnyújtott „Baaaarbara” kiáltásaival például remekül jeleníti meg figurájának egyszerre despotikus és dependenciára hajlamos karakterét), talán pont a nagy igyekezet miatt, a sok manír mögött elvész az ember.
Egy-két olyan jelenet van csupán, ahol a dívát háttérbe szorítja a szerep, és nem azon álmélkodunk, hogy Streep mennyire visszataszítóan kispolgári is tud lenni, ha akar. (Tipikusan ilyen az a rész, ahol a pattanásig feszült ebédnél a Weston lányok földhöz csapják a tányérjukat, amit cinkos mosollyal a ház úrnője is utánuk csinál.) Hasonló a helyzet a romkom szerepeivel elhíresült Julia Robertsszel, akit üdítő ugyan káromkodni hallani, de konfliktusokkal terhelt karaktere a felszínes kiabálások mögött ritkán nyer igazi mélységet. Ewan McGregor jellegtelensége már-már említésre méltó, Benedict Cumberbatch a pipogya kuzin szerepében hiteltelenül túlzó. De a sztárok minden hibájáért kárpótolnak a „névtelen” színészek – Julianne Nicholson visszafogott játékával nagyszerűen ellenpontozza a nagyszájú Mattie Fae (Margo Martindale) erőszakos jelenlétét.
Az Augusztus Oklahomában a színészek vegyes alakítása mellett egy-egy forgatókönyvbeli hibába is belefut (a két órányi játékidő nem ad elég teret a rengeteg konfliktus kibontására, így időnként olyan érzésünk támad, hogy néhány csavar csak a minél tragikusabb végkifejlet előidézésére szolgál), de mindezek ellenére a Weston család története koherens egységet alkot, és javarészt kellemes filmélményt nyújt. Ezt a hatást egyrészt a film jól felépített szimbólumrendszere váltja ki: a színkezelés, a fény- és térhasználat, a fokozatosan megjelenő és eltűnő szereplők szimmetrikus elrendezése további árnyalatokat ad a kibontakozó családi drámának. Másrészt az a pár tökéletesen megkomponált jelenet, ahol a színészek nagyobb erőfeszítés nélkül tudtak életet lehelni a megformázott szerepekbe, természetes gesztusokkal, tanult technikák alkalmazása nélkül. A film befejezése sajnos nem tartozik ezek közé, a Julia Roberts arcán tükröződő hangulatváltozás inkább tűnik egy feltehetőleg szándékosan enigmatikus rendezői instrukciónak, mint Barbara Weston komplex személyisége kivetülésének.
