Vakítóan fehér környezet, repkedő mínuszok, rengeteg, pontosan dokumentált elhalálozás – utóbbiért egy Norvégiában munkálkodó, fia elvesztését feldolgozni képtelen, svéd bosszúálló a felelős. Véres, brutális, csendjeivel is fergeteges, kihagyhatatlan moziélmény. Én szóltam.
Hidegen tálalva
Igen, persze, a Fargo. Na és, nem csak azért, mert itt is, ott is, hull a hó és szinte megállás nélkül hózik, hanem azért is, mert mint ahogy Hans Petter Moland filmjének eredeti címe kimondja, itt mindenki idióta. Vannak szerethetőek, bájosak is köztük – de legtöbbjük lavina alá való, alávaló gazember, hisztis, elvetemült gazfickó. Akiket a rendezővel már többször együttműködő, a folyamatos hollywoodi haknik szünetében azért európai gyökereivel is rendesen foglalkozó Stellan Skarsgard tesz el a hócipő alól. A lehető legbosszúfilmesebb alapossággal, szótlansággal és eltökéltséggel. Közben pedig minden egyes áldozat után elfeketül a vászon, s megjelenik egy ilyen-olyan kereszt (esetleg Dávid-csillag), no és az áldozat neve. Egyszerű húzás, de valamiért rettentően vices.
Egy maréknyi hódaráért
Természetes hosszan lehetne sorolni a Coen-klasszikuson kívül is azokat a filmeket, amelyekből jó ízléssel merít Az eltűnés sorrendjében. Főhősünk ugyan nem készakarva, de hasonlóan játssza ki egymás ellen a bűnbandákat, mint anno Clint Eastwood az Egy maréknyi dollárért sokszor idézet, karcosan férfias filmkockáin. Aztán, persze ott a Bosszúvágy, igaz, Skarsgard tán nem olyan emblematikusan cool, mint Charles Bronson, az Összeomlás Michael Douglasánál meg pláne csendesebben omlik össze. Szóval, a bajszosnál és a felnyírt aktatáskásnál is kevesebbet beszél, ám vitán felül ott helye a zsáner legnagyobb alakjai között. Ráadásul neki van a legmenőbb verdája a klubban: félelmetesen hatékony hókotró monstrumával úgy hasít bele a norvég tájba, hogy attól még egy hegynagyságú jetifalka is sikítva kotródna el az útból.
Ők sírnak, mi sírva nevetünk
Elsősorban tehát nagyon erős stílusával, éppenhogy még nem elidegenítő erőszakosságával, valamint ellenálhatatlan, szó szerint gyilkos humorával hengerel Skarsgard bravúros takarítása. Amikor úgy érezzük, hogy valamelyik összetevő már-már kicsit sok, vagy éppenhogy kevés, máris segítségünkre siet egy másik geg, hogy azon hüledezzünk, esetleg röhögjünk, akár a könnyekig. Az eltűnés sorrendjében ráadásul kellő mennyiségű és erősségű társadalmi kritikát is megfogalmaz – de éppen csak annyit, hogy amelyet még el tudunk viselni. Röhög a figuráin, röhög az emberiségen, röhög mindenkin – és aki megérdemli, azt jól agyon is üti a saját keresztjével. A hó úgyis betemet mindent-mindenkit. S bármi, bárki is van alatta, vagy a fagyos vízben, távolról úgyis szépnek látszik a messzeség.
Kinek ajánljuk?
- Akik nem fázósak.
- Akik szerint egy jó bosszúfilm nem csak durva, de durván szellemes is.
- Stellan Skarsgard rajongóinak.
Kinek nem?
- Akiknek nincs pufikabátjuk.
- Akik nem bírnak odanézni, amikor fröccsen a vér.
- Akik a gengsztereknek drukkolnak.
10/10
