Hanem mondjuk, mint egy bomba. Vagy sok bomba. Jonas Jonasson roppant népszerű regényének roppant szórakoztató filmváltozata talán kicsit olyan, mint az európai Forrest Gump. De önmaga hülyeségével is remekül elszórakoztat.
Bolondoknak áll a világ
Az északi humorban az a jó, mint minden más nemzetiségi humorban, vagy a humorban egyáltalán – hogy vicces. Na jó, ennél nyilván karakteresebb a dolog: elvégre pontosan tudjuk, mitől működik ez a történet is: a fagyasztott fapofával előadott marhaságoktól, amelyek, mivel a sztori két szála közül az egyik erősen reflektál a huszadik század nagyrészt hozzánk közelebb eső eseményeire, illetve pördít rajtuk egyet-kettőt, akár legyintős, mindenen röhögős bölcsességeknek is beillenek. Mit beillenek, annak is lettek kitalálva. Na, de ez a része már nem is annyira svéd, vagy nem csak az – beugrik akár Švejk, meg Hrabal ideillő összes hőse. Szóval, beillünk mi mindannyian.
Csak semmi pánik, ez itt a gyújtózsinor
Ahogy a címszereplő anyukája mondta anno – s akkor ezt tessék úgy kezelni, mint a Forrest Gumpban a bon-bonos idézetet –, van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz. Igen, megint témánál, akarom mondani földrésznél vagyunk, errefelé ez a hozzáállás dívik. Jöjjenek csak a diktátorok, a forradalmárok, népirtások, egymást bolondító titkosügynökök. Ha mázlink van, megússzuk. De izgulni ezen? Ugyan! Igazából odafigyelni se érdemes. A száz éves ember… mozgatórugója és narrátor, ez a bamba robbantásmániás szőke, Allan Karlsson, aki aztán gyilkos humorú, bamba robbantásmániás aggastány lesz, nem parázik. Úgy szerencsétlenkedi végig fordulatokban gazdag életét, hogy közben végig szerencséje van. Mindig a rossz oldalon áll, de csupa-csupa jószándékból. Vagy hát, dehogy. A semmi szándékából. Ő csak robbantgani szeretne és szeret.
Nem utálom az egész huszadik századot
Bár a könyvet nem olvastam, a részben magyarországon forgatott adaptáció úgy vélem, megnyerheti magának a regény rajongóit. A színészek az elvárásnak megfelelően harsányak, vagy éppen ügyesen időzítve ketyegnek, mint egy robbanószerkezet. Felix Herngren filmje kellően őrült, gyors és minden cinizmusa ellenére emberség árad belőle – az persze egy másik kérdés, hogy mennyire humánus úgy meghalni, hogy az emberre ráül egy öregecske elefánt. De hát itt sokan halnak csúnya halált – elvégre Allan tényleg extázisba kerül attól, ha valami felrobban, a detonációknak meg ugye elég sokszor vannak áldozatai. Kicsit mintha ezt is üzenné egyébként a sztori: mindannyian önmagunk áldozatai vagyunk, s ezekből a belső túszdrámákból, azaz ezek tragikomikus egymásra hatásából születik a történelem. Őrültnek lenni, legyen ez bármennyire provokatív végsősoron, kifejezetten lebilincselő, energikus: változatos sors és foglalkozás. Azt nem állítom, hogy ez a tanulság, vagy egyáltalán, e filmverzió kiviszi a közfalat – de azt biztos, hogy a mozitermet megrázó nevetés szűk két órára azért okozhat némi bizarr örömöt, jóleső földindulást.
Kinek ajánljuk?
- Akik olvasták a regényt.
- Akik nem olvasták a regényt.
- Akik szeretik a kissé beteg, de valahol mégis egészséges poénokat.
Kinek nem?
- Akik szerint az élet azért is egy doboz bon-bon.
- Akiknek elegük van a svéd filmekből.
- Akik inkább sírnának.
7/10
