Diploma után

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szokatlanul sok nézőt vonzott be a CineFest versenyprogramjában helyt kapott magyarországi premierjére. Nagy várakozások ide vagy oda, a csalódás elmaradt: a már rövidfilmjei alkalmával is látványos tehetséget mutató Reisz Gábor diplomamunkája a valaha készült egyik legjobb magyar dramedy (ha nem A legjobb).

Áron (Ferenczik Áron) egy 29 éves pesti srác, akit épp dobott élete szerelme. Ő nem heveri ki oly könnyen a szakítást, mint exe: antialkoholista létére alaposan felönt a garatra, másnap pedig arra ébred, hogy mámorában egy vagyont költött egy Lisszabonba szóló repülőjegyre. Mivel amúgy sincs állása, és frissdiplomás bölcsészként a kilátásai sem túl fényesek odahaza, fontolgatja a kiutazást.

Reisz már kisfilmjei alkalmával is markáns szerzőként mutatkozott be. A pozitív kritikákat kapott Külalakban egy yuppie talál rá egy kisiskolásként írott, elfeledett versére, és gondolkodik el azon, hogy talán pályát tévesztett, és lehet tehetsége a költészethez. A Nekem Budapest szkeccsfilmjének epizódjai közül az ő rendezése (Péter) kapta a legtöbb elismerést. E film hőse immár fiatalabb, de ő is elidegenedett, magányos, különc, sőt kissé mizantróp. A Külalakban krimibe illő csavar ejtette pofára a nézőt, ezúttal még a thriller, sőt a horror zsánere is eszünkbe juthat: Péter a Margit-szigeten fut, amikor egy elhagyott, de rendületlenül csörgő mobilra lesz figyelmes, aminek kisvártatva a tulaja is felbukkan. Az ezúttal is megrázó, de szerencsésen végződő események hatására ő is katarzison, jellemfejlődésen megy át.

Nem vitás, hogy Reisz debüt-nagyjátékfilmje szerzői és személyes. A főhős ezúttal is döntésképtelen, sodródó figura, aki lelki válságot él át, besokall, kiég. Egy váratlan és erős külső behatás járatlan útra tereli, jelképesen kivonul a társadalomból. Talán ő is pályát tévesztett: filmszakon végzett, azonban nem tud, és tán nem is akar e szakmában elhelyezkedni (könyvet akar írni). Korából sokat letagadhatna: gyerekes geek, aki nem szenvedheti a társadalomba való betagozódást, így megkésett felnőtté válása keserű. A Külalak után ismét művészlélek, gondolkodó ember a főhős-alteregó, aki kritikusan szemléli az őt körülvevő modern kapitalista társadalmat, és nem vonul a csordával. A derült égből villámcsapásként érkező fordulat ezúttal vers és mobil helyett repülőjegy, ami itt is amolyan blessing in disguise, azaz balszerencse helyett megoldást kínál a hős problémáira (csak ezúttal a romkomokat, a hang out- és a road movie-kat idézi a bonyodalom – a folytatás viszont ezek ellenpólusa). A néző érdeklődését az tartja fenn, hogy nem tudhatjuk, visszatér-e a hős élete a régi kerékvágásba. A végső katarzis újfent az elkényeztetett, elidegenedett kozmopolita megváltása, rehabilitációja, újjászületése: Áron a portugál tengerparton magába az őslevesbe tér vissza, életközeli élményre tesz szert.

Szó szerint a padlón van, amikor megismerjük. Depressziós, már-már szuicid és katatón állapotban van, Reisz hangvétele viszont végig bő humorban és (ön)iróniában. Áront Budapest különböző pontjain látjuk összeesni, de a komikum börleszkes gegek helyett főleg a főhős karakteréből fakad. Aki egy magyar Alvy Singer, csetlő-botló, szorongó, neurotikus entellektüel, akiről Allen mellett akár Seinfeld vagy Larry David is eszünkbe juthat, de filmre vett stand up comedy-ről szó sincs, ez esszenciális moziélmény: a nyitányhoz hasonlóan szürreális és keserédesen humoros, lírai vizuális metaforákat is magukban foglaló közjátékokat a későbbiekben is bőven látunk, ezek ráadásul még csak nem is öncélúak, hisz a hiperaktív fantáziájú, álmodozó hős narrálja a cselekményt.

Reisz bálványozza Budapestet, ez az ő New York-ja, ugyanakkor lesújtó képet fest Magyarországról, és nem másokat hibáztat. Filmje intellektuális vígjátékként van annyira univerzális, mint egy Woody Allen-mozi, de egyúttal partikulárisan társadalomkritikus és szatirikus is: nem csak a „magyar valóságról” szóló elégedetlen közbeszédet visszhangozza, alulértékelt problémákra (fiatalok munkanélkülisége, elvándorlása) és specifikusan magyarországi generációs jellemhibákra is rávilágít. A célközönség a művészetpártoló, értelmiségi ifjú felnőtt: aki azt hitte, a fiatal európai intellektuellek keserű életérzését, közérzetét nem lehet érzékenyebben bemutatni az Előtted az élet című olasz dramedy-nél, tévedett. Trend populista és kommersz követéséről szó sincs, hisz a „romkocsmák hipsztereit” talán pont Magyarországon imádják a legjobban utálni.

Reisz nem játszik főszerepet, viszont cserébe operatőr és zeneszerző is, a filmes formanyelv tekintetében is auteur és gerilla tehát. A CineFesten rendezett közönségtalálkozót látva nehéz megtippelni, hogy vajon Reisz vagy Ferenczik önnön életéből került-e több a filmbe. Utóbbi a Q&A alkalmával is karakterben jelent meg (a színpadon is eljátszott egy nagyhalált), utána pedig hipp-hopp felszívódott, a többi stábtag szerint azért, mert nem bírja a reflektorfényt. Akárhogy is, Reisz tehetsége nehezen vitatható, azonban van még hová fejlődnie, e mozija például egocentrikus, monomániás, túlbuzgó. De ne feledjük, ez csak a diplomafilm volt.