Társadalmi tradíció kontra modern életforma. Közösség kontra egyéni akarat. Vallás kontra jog. Védelem kontra hatalom. Szerelem kontra gyűlölet. Megbocsátás kontra harag. Apró kézzel sokat markol és sokat fog a GETT – Válólevél.
Megosztó külpolitikája és ellentmondásos belpolitikája is szerepet játszik abban, hogy úgy gondoljam, az emberiség állatorvosi lova a mai Izrael. Erős túlzással a bolygó közepén létezik egy állam, amely képes a napokban leomlásának 25. évfordulóját ünneplő berlini társánál kétszer magasabb falat emelni és ezzel családokat szétválasztani, miközben működő demokráciával kormányozza önmagát. Megfér itt egymás mellett a homoszexualitás korlátlan elfogadása (akár a hadseregben is – lásd: Yossi és Jagger), és a nők teljes kiszolgáltatottsága.
Az utóbbiról szól a GETT – Válólevél. Izraelben ugyanis a házasságot nem a polgári jog, hanem a kanonizált jog szabályozza a mai napig (noha 2010-ben megteremtették a lehetőséget az előbbire is – részletesebben lásd itt). A válás azonban a Tórák szabályai szerint válólevélhez kötődik, amelyet a férfi ad át a feleségének, vagyis az ara nem válhat szabaddá a férj beleegyezése nélkül. Ez történik Viviane-nel is (Ronit Elkabetz), aki a rabbikból álló bíró testület előtt öt éven keresztül küzd válásáért.
Az egymondatos történet első pillantásra rendkívül egyszerű, az Ansalem házaspár esete azonban meglehetősen különleges. A férj, Elisha (Simon Abkarian) ugyanis nem veri feleségét, nem csalja, Viviane se lépett félre. Akkor miért akar a nő válást? A kérdésfelvetés az európai, de különösen az angolszász országokban önmagában furcsa, hiszen megkérdőjelezi az egyéni önrendelkezést. Individualista társadalmunkban a válóperek témája nem a házasság megromlásának története, hanem a vagyontárgyak feletti tulajdonjog.
A bírói testület azonban tudni akarja az okot, a film pedig kiváló dramaturgiával építi azt fel. Mint egy nyomozás során, úgy rakja össze a néző azokat a borzasztó eseményeket, amelyek révén Viviane meghozza döntését. A GETT – Válólevél minden perce ugyanabban a szűk bírósági teremben játszódik, az összesen öt évet kitevő időbeli ugrások mindössze egy felirat formájában villanak fel, a hétköznapi együttélés kegyetlensége és megrázó drámája végig láthatatlan marad. A készítők rendkívüli teljesítménye, hogy a szűk tér ellenére nem válik színházi kamaradarabbá a film, sőt frappáns párhuzam alakul ki a bezártság és a feleség kiszolgáltatott helyzete között. A lezárás végére ez a két jelenség rendkívül szorongatóvá és fojtogatóvá válik, amire úgy játszik rá a film, hogy a játékidő vége felé a főhős kipillant az ablakon egy játszótérre. Bármikor visszagondolok a filmre, érzem a súlyt a mellkasomon, a kitörés iránti vágyat ebből a helyzetből vagy teremből.
Mellékszereplői segítségével humort is csempésznek a történetbe, és általuk a GETT – Válólevél összességében átfogó társadalmi tablót vázol fel a mai Izraelről. Bemutatja, hogy a válás folyamatában szerepet vállaló személyek – a bírótól a tanúkig – hogyan viszonyulnak magához a jelenséghez, vagyis közvetve megismerjük a világnézetüket. A GETT – Válólevél közvetlen filmművészeti előzménye egyértelműen a Nader és Simin – Egy elválás története, amely merész objektivitással egy mindennaposnál minimálisan összetettebb esemény kibontakoztatásán keresztül rajzolta fel napjaink Iránjának ellentmondásait. Képes-e ekkora teljesítményre a GETT? Majdnem. Egy dolog hiányzik belőle pusztán: a pártatlanság. Ugyanis a készítők egyértelműen Viviane oldalán állnak, az egyik rendező konkrétan a váló feleséget alakító színésznő.
A hímsovinizmus bélyegének elkerülése ellen gyorsan ki kell emelnem, a probléma nem abból fakad, hogy az alkotók szerették volna felhívni a világ figyelmét az izraeli jogrendszer ellentmondásaira. Valamelyest azonban demagóg a film. Nem érzékelteti megfelelően, hogy a férj jellemhibája milyen mértékben felelős a rendszerhibáért. Hiányoznak továbbá a józan gondolkodású személyek. Miért nincs senki, aki hinne a nőnek? Hol a normális gondolkodás és az abból fakadó felháborodó felkiáltás? Izrael állam minden hibája ellenére nem gondolom, hogy a GETT-ben bemutatott mértékig dogmatikus lenne a társadalom – de ez már legyen inkább a filmet követő vita egyik hozzászólása.
