Mint arról címe is árulkodik, a Liza, a rókatündér mese. Ugyanakkor élőszereplős, felnőtteknek készült, és vígjáték is egyben, de nem csak ezért üdítő színfolt a magyar filmek közt.

A címszereplő egy ápoló, aki a japán nagykövet lebénult özvegyének viseli gondját. Eközben egy japán táncdalénekes szelleme is megkísérti, amit ő élénk képzelete játékának tud be. Sok más mellett a férfiakkal sincs szerencséje: miután harmincadik születésnapján észbe kapva pasivadászatba kezd, a párjelöltek egymás után halnak meg bizarrabbnál bizarrabb módokon. Erre a rendőrség is felfigyel, Liza pedig a japán kultúra avatott ismerőjeként arra a következtetésre jut, hogy ő egy elátkozott rókatündér, melyek definiáló tulajdonsága, hogy aki beléjük szeret, az gyorsan feldobja a talpát.

Természetfeletti jelenségekből nincs hiány, de a film univerzuma is egy abszurd alternatív világ, A tanút idéző szatirikus magyar retróval ötvözve. A helyszín Csudapest, hősnőnk kedvenc helye a Mekk Burger, amiről – ha csak másodjára is – eszünkbe juthat a Big Kahuna Burger is Tarantino munkáiból. A film stílusáról is ő ugorhat be, elég arra gondolni, ahogy kiírják nekünk a karakterek nevét, mellette a body counttal (áldozati sorszámukkal). E mozi legalább annyira japánfetisiszta, mint a Kill Bill, zsánerfilmként pedig posztmodern mű, azaz gyermekdeden játékos és stilizált, ironikus és önreflexív. Az alkotók – élen a mozifilmesként debütáló Ujj Mészáros Károly rendezővel – vállalják, hogy munkájuk nem magasművészet: a hősnő imádja a popzenét, ponyvát olvas, moziba nem jár (Amélie-vel ellentétben), és nehéz nem kiszólásként értelmezni, amikor a rókatündérekről olvasva kijelenti, hogy „ez egy mese”.

Tarantinóhoz hasonlóan az alkotók is zsánerekkel zsonglőrködnek. A ravasz flash forward-nyitány krimit, thrillert és fantasztikus folk-horrort ígér: zavarodottként viselkedő hősnőnket hajmeresztő sorozatgyilkossággal vádolják, alighanem ártatlanul, a rókatündérről és a kísértetről pedig a rémfilm műfaján belül a J-horrorok juthatnak eszünkbe, amilyen A kör (Ringu) vagy a szintén férfifaló asszonnyal riogató Meghallgatás (Audition). Utóbbi rendezőjéről, Miikéről az a hír járja, hogy kedveli Verhoeven filmjeit – az Elemi ösztön és A negyedik férfi is „fekete özvegy” boszorkával sokkoltak. Filmünk eztán romantikus és fekete komédiába megy át, fő előképe pedig bevallottan az Amélie csodálatos élete.

A film extravagáns, barokkos, eszképista univerzumát és képi világát a hősnő személyisége is hitelesíti: vehetjük úgy is, hogy nem is fantasy-t látunk, hanem egy bogaras, frusztrált, álmodozó és reménytelenül romantikus naiva történetét, aki magányában fantáziál, balszerencsés (szerelmi) életét pedig átokként fogja fel. Liza élénk képzelete okán az alkotók alteregójaként is tételezhető, hisz e mozi egy egotrip, tartalmi és formai világának megalkotásához teremtő fantázia kellett. A filmben sok a trükkfelvétellel megvalósított abszurd vizuális geg, melyek ráadásul még akkor is tudnak viccesek lenni, ha silányak – amennyiben rosszak, akkor annyira, hogy már jók. Humorforrás a stílus eklektikussága is, elég a tündérmese műfaját ellenpontozó felnőtt tartalmakra gondolni (szex és véres erőszak), na meg a lejárt szavatosságú dalbetétekre.

Ami a poénokat illeti, nincs hiány kreatív gegekből, ugyanakkor – és ahogy azt a posztmodern vígjátékoknál megszokhattuk – a film humora inkább mennyiségben lenyűgöző, nem minőségben. A komikum ilyen mértékű halmozása önmagában is viccesen hat, de ez sem kompenzálja azt, hogy a film legjobb poénja is csak egy átlagos geg lenne a Horrorra akadvában. Nem csak az „ez egy mese” mondat fogható fel öniróniaként, de az is, hogy a narrátor szerint „ez egy hülyeség”. E mondat ugyan a film kifigurázott rémtörténet-szálára is vonatkozik, viszont még csak nem is vérbeli horrorparódiáról van szó – annak jelenleg a műfaj felvirágzása híján amúgy sem lenne sok létjogosultsága – az alkotók inkább blikkfangként használják egyik-másik műfajt. A sztorit a legjóindulatúbb néző is találhatja a kelleténél zavarosabbnak és esetlegesebbnek, túlontúl nagyfokú nyitottságot követel meg a publikumtól, a kísértet és a rókatündér pedig horrorszörnyként két dudás egy csárdában.

Ez tehát pusztán egy egyszeri romkom, ugyanakkor ebben a műfajban és magyarországi viszonylatban fantáziadúsabb és hangulatosabb, mint a Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát, kvázi-ikerfilmjét, a szintén kísértet-komédia Utóéletet pedig látványos képi világával übereli, ráadásul kiérdemli a legposztmodernebb magyar film címét is, holtversenyben az ugyancsak Tarantino-idéző Isteni műszakkal. Zenés, vicces és romantikus közönségfilmként épp az egzotikus japán fantasy zsáner okán kevésbé nézőbarát, mint a Swing. Az pedig telitalálat az alkotók részéről, hogy a romantikus komédia műfaját tokkal-vonóval tündérmeseként aposztrofálják. És ha már ilyen kommersz „gyorséttermi” zsánerhez nyúltak, ezt igyekeztek intelligens és kreatív filmmel kompenzálni. Ami debütálásnak pláne ígéretes.