Árpa Attila tyúkeszű lókötői tíz év pihi után visszatértek, s bár a rendezés még mindig ingatag, valamint a stílusgyakorlatozás is hagy maga után kívánnivalót, a folytatás határozottan tudatosabbra, valamivel erősebbre – vagy, s akkor most én is használom a szlogent, ha szabad –, suttyósabbra sikeredett.
Tovább az argói úton
Mire elég az, ha egy második rész jobb az elsőnél? A pénztáraknál alighanem tökmindegy. Ha a fanok elég sokan vannak, akkor elmennek, megveszik a jegyeket és meglehet, szeretni fogják. 2004 régen volt, azóta Balog Tibi meg az ő seggfejkommandója kvázi kultuszstátuszba kurblizta fel magát – igaz, ahhoz is elég régen volt az Argo bemutatója, hogy pontosan fel tudjuk mérni, ez a népszerűség mire is elég pontosan, illetve, ami akkor, azóta elég volt, 2015-ben mit tud elérni. Az Argo 2 ugyanis tétet nem emel, maximum biztosabb (bár még mindig sokszor megremegő) lábakkal igyekszik tovább loholni azon a magyarul (csúnyán)beszélős, akció-vígjátékos, korhatáros úton, amelyen elődje filmes idézetekkel felpakolva, büszkén elindult annak idején. Tibiék még mindig balfékek, s rendezőjük most is azzal az el nem ítélhető szándékkal küldi őket küldetésre, hogy bebizonyítsa: hősei akkora véglények, hogy egyszerűen nem tudnak hibázni. Illetve nem tudnak akkorát hibázni, hogy „valahogy” ne jöjjenek ki belőle.
Örökzöld zsánerek
Árpa direktornak fejlődőképes, de még bőven kiforratlan, ám szórakoztatóipari szakembernek változatlanul vérprofi. Ez abból is látszik, ahogy érezhetően, sőt, túlságosan érezhetően provokálni igyekszik a nézőt: e második részben ugyanis van minden, amire még a fejünket is felkaphatnánk, s ki is akadhatnánk akár, ha nem látnánk át a szitán: a bő másfél órában megszámlálhatatlan cigányozás, buzizás, japánozás, és még ki tudja, mizés repül az arcunk felé, ám az alkotói szándék nyilván csak a kötelező köreit igyekezett letudni mindezzel, s bár maguk a poénok legtöbbször olcsók és ostobák, alighanem igazat is kell adnunk neki, legalábbis, a választott hangnemben biztosan – hisz ha egy film karakterkészlete idiótákból áll, azok nem viselkedhetnek úgy, mintha nem lennének azok. Ami viszont már a kötelezően letudott, politikai inkorrektségnél sokkal nagyobb gond, s bizony már az élvezet kárára megy, az a mozis idézetek szavatossága. Ma már kicsit se hat frissnek, vagy izgalmasnak, teszem azt A szikla, a Kill Bill, a Mission: Impossible mozisorozat első része, vagy a Macska-jaj előtt tisztelegni. A trashfilmes attitűd egyébként elbírná ezeket is, tudjuk jól, az mindent elbír, csakhogy Árpa érezhetően jelenidős, a mai piacon versenyképes zsánerfilmet szeretett volna forgatni, merész vizuális ötletekkel, s nem valamiféle rajongói, kelet-európai, amatőr hommage-t a sok évvel ezelőtti trendekre reagálva. Önálló, egyedien összemixelt gegek csak alig akadnak: a mindenhol vaduló banda látogatása a számítógépes tanfolyamon, és a finálé gémeskutas összecsapása nagyjából ilyen – ezekhez hasonlóból kellett volna még sokkal több, a sokszorosan elhasznált klisékből viszont kevesebb.
Világverő gárda
Amit azonban nem lehet elvenni Árpától, hogy színészei csodálnivaló alázattal álltak bele a filmbe: Kovács Lajos, Scherer Péter, Kiss József, s a néhány hete tragikus hirtelenséggel elhunyt Bicskey Lukács láthatóan boldogan gabalyodtak megint össze egy képpé, s azokat a labdákat is ragadós jókedvvel csapdossák lefelé, amelyek egyébként eléggé laposan szálldosnak feléjük. Az új belépőkre se lehet panasz, már ami a lelkesedést illeti: a „Kulka Jánost minden magyar filmbe” mozgalomnak az Argo 2 se tud ártani, mint ahogy Bán János szerepeltetése is kiváló választás volt. Miattuk érdemes befizetni erre a második menetre – mármint azoknak, akik esetleg nem tették volna meg maguktól is.
Kinek ajánljuk?
- Akik alig várták.
- Akik a színészek miatt várták.
- Akik minden magyar filmet várnak valamennyire.
Kinek nem?
- Akik mindig befogják a fülüket, ha ronda szavakat hallanak.
- Akik nem néznek erőszakos filmeket.
- Akik nem akarják megtudni, ki az a Balog Tibi.
6/10
