Mese csellóval

Legyünk egy kicsit populisták. A mai, terepjáróval és Gucci táskával terhelt gazdagság fényében nehéz elképzelni, hogy volt valaha egy olyan nagypolgári réteg, amely szombat délután saját Stradivariján csellózott és Klimttől rendelt portrét a családtagokról. És ezzel oda akarok kilyukadni, hogy szinte természetes volt a szépség iránti igény, s az nem csupán pántlikaként, hanem a mindennapi élet részeként.

A művészet szeretete pedig nem csupán és kizárólag mecenatúrát jelentett, hanem valamit, amit érdemes át- és megélni. És amit, ha lehet, vissza is kell szerezni. Vagy legalább annak lenyomatait. Ezért is drukkolunk Maria Altmann-nak (Helen Mirren), hogy élve a jogaival, szerezze vissza a talán leghíresebb Klimt-festményt (Nő aranyban), amelyet a filmben csak Ausztria Mona Lisájaként emlegetnek. A portré Adele Bloch-Bauert, Maria nagynénjét ábrázolja, így nem csupán a világ egyik leghíresebb festménye, hanem a családi múlt fontos darabja is.

Azé a múlté, amit a Bécset ellepő nácik csak úgy leakasztanak a falról, megsemmisítve vele minden mást is: illúziót, reményt, élhető életet. Maria New Yorkban lel menedéket, s amikor Ausztriában elfogadják a kárpótlásról és visszaszolgáltatásokról szóló törvényt, úgy dönt, visszaszerzi múltja ékkövét. Csakhogy ez azzal a veszéllyel is jár, hogy időnként újra kell élnie a régi megaláztatást is. Az igaz történeten alapuló mozi Simon Curtis filmje, aki már bebizonyította, hogy van érzéke az igaz történetekhez, hiszen Az egy hét Marilynnel is hasonló élményt nyújtott.

Nem vállal nagy kockázatot, épp csak azt mondja ki, ami kimondható (Ausztria sem volt pusztán áldozat a második világháború idején), s ezt vonja be édes-bús-érzelmes felhőbe. Szerencséje Helen Mirrennel és a kiváló forgatókönyvíróval van (Alexi Kaye Campbell), aki olyan frappáns dialógusokat varázsol Maria és ügyvédje, Randol Schoenberg (Ryan Reynolds) közé, hogy öröm hallgatni. Ráadásul Reynolds okosan elbújik Mirren mögé, aki pillanatok alatt hátára kapja a filmet, és nem is dobja le. Jól is teszi, mert Reynolds érzelmi játéka nem túl színes, és ami színt látunk, azt rögtön el is felejtenénk, hiszen a mosdó falát megrendülten csapkodó ügyvéd látványa inkább a cinizmusunkat piszkálja fel, semmint az együttérzésünket.

Curtis erénye, hogy jól sűríti a jogi procedúrát, és nem hagyja térdig gázolni a giccsben a szereplőket. Kivéve a végkifejletet, amely a Titanicot is lepipálja szájbarágásával. Kvázi átismétli velünk az addigi történéseket feleslegesen, ugyanis a történet önmagában is megrendítő. Kis győzelem a múlton, a kapzsiságon, a rövidlátó érdekeken, a megemészthetetlen bűnök felett. Így lesz egy európai történetből álomgyári mozi. És még azt sem mondom, hogy nagyon bánnám, hiszen inkább ezt nézzük, minthogy elképzeljük Mészáros Lőrincet csellózni. Pedig az a kép is megérne egy misét.