Sok ismert név került fel Ron Howard új filmjének plakátjára, de messze a legizgalmasabb karaktere a behemót nagy bálna, akit ugyan (még) nem Moby Dicknek hívnak, de egyáltalán nem érdemes felbosszantani, pláne több ezer tengeri mérföldre a legközelebbi szárazföldtől. A többit már sejthetjük.
Az íróasztalnál ülve furcsa elképzelni, hogy valamikor marcona férfiak azzal keresték a kenyerüket, hogy a viharos tengeren ócska ladikokban ülve hatalmas bálnákat szurkáltak apró szigonyokkal – olyan sikeresen, hogy egész fajtákat irtottak ki a világításhoz használt cetolajért, a parfümökben hasznosított ámbráért és minden másért, ami ezekből a békés óriásokból kinyerhető. Ám mi történik, ha mégsem olyan békés valamelyik óriás, és kínzói ellen fordul? Erről szól, mint tudjuk, Herman Melville örökbecsű klasszikusa, az erkölcsi példamesévé nemesedett Moby Dick, A tenger szívében azonban nem a regény egy újabb feldolgozása, illetve nem csupán az. Ron Howard ugyanis a könyv alapjául szolgáló, valóban megtörtént eset nyomába ered, és úgy mellékesen az 1851-ben megjelent regény megszületésének körülményeit is bemutatja, persze a saját, kiszínezett verziójában.
1820-ben egy, Dél-Amerika nyugati partvidékétől több ezer mérföldre portyázó amerikai bálnavadászhajó, az Essex több hónapnyi sikertelen keresés után egy nagyobb ámbrás cet csapatra talált, több állatot meg is szigonyoztak, ám egy hím cet ellenük fordult, az egyik csónakot ripityára törte, majd magát a hajót is meglékelte. A túlélők 90 napon át hánykolódtak a nyílt tengeren, és a túlélésért végül olyasmit is kénytelenek voltak megtenni, ami senkinek nem mutatna jól a CV-jében. A tenger szívében mindezt kisebb részben a történetet az írónak utólag elmesélő egyik túlélő, nagyobb részben az igazi főhős, az Essex elsőtisztje, az alacsony sorból magát felverekedő vérbeli bálnavadász, Owen Chase szemszögéből mutatja be, és ezzel a rendező már az elejétől kezdve saját maga tesz mindent kiszámíthatóvá és egyben középszerűvé. Ez az ember egy hős: egy fejjel magasabb és 30 centivel szélesebb mindenkinél, keze sosem remeg, a legmesszebbre és a legpontosabban hajítja a szigonyt, és ha ő mond valamit, az úgy is van, például, hogy nem érdemes belehajózni a tomboló viharba.
Bár az elején elhangzik pár bátortalan célzás a férfi hirtelen természetére és becsvágyára, ez később jogos felháborodássá és a családjáról való gondoskodás szintén jogos igényévé szelídül. Egy ilyen hős jól mutat a plakáton, de cseppet sem izgalmas, különösen akkor, ha Chris Hemsworth alakítja. Nincs nekem különösebb bajom a pasassal, csak nem az a színész alkat, inkább az a típusú modell, akin sportszereket fotóznak, bár aláírom, köpönyeges-kalapácsos Marvel hősnek még pont elmegy. Aggódni tud a vásznon, szenvedni nem, márpedig a film második fele a szenvedésről szól, és sajnos minden Hemsworth-re van kihegyezve. És persze szól a hajózás hőskoráról, és ez a rész gyönyörű, a vadászatról, és ez a része izgalmas, még akkor is, ha sajnáljuk az állatokat, de újat nem nyújt. A vitorlázós-viharos vonalat már hozta a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán, a tengeren hánykolódóst pedig nemrég a Rendíthetetlen, így a film végül egyedül cetben erős. Tudjuk, hogy az itt elúszó, menekülő vagy támadó CG bálnák nem valódiak, látványuk, mozgásuk és úgy általában, jelenlétük mégis lenyűgöző, a bálnavadász csónakok alatt elúszó állat képe pedig lélegzetelállító – ha az egész film ilyenre sikerült volna, még most is lengetném a kalapomat.
Pontozás: 6 és fél
Kinek ajánljuk? Akik még nézték az Onedin családot – ami hasonló korszakban és környezetben játszódik – leszámítva magát a vadászatot és a tengeren hánykolódást, akik odavannak a vitorlázásért, azoknak, akik valamiért jó színésznek tartják Chris Hemsworth-t, és persze akik a bálnáknak drukkolnak.
