Kevés magyar filmnek volt akkora hírverése mint A Hídembernek. Az eddig (hazánkban) példa nélküli költségvetés irigyeket, unatkozó problémavadászokat és rajongókat egyaránt felkavart. Mert az amerikai példa szerint nagy jelentőséget tulajdonítunk a költségvetésnek. Csak most nem úgy. Azóta mindenki epedve vagy gonoszul markát dörzsölgetve várta a bemutatót. Nos, itt volt a nagy nap, A Hídember immár országszerte látható.
Nincs könnyű dolgom a filmmel: a korhangulat szülte ellendrukkerek elég sötét képet festettek róla. Én most a kedves olvasót szeretném néhány sorban meggyőzni ezek ellenkezőjéről, anélkül hogy bértollnoknak tetszenék. A trendi fikázást félretéve a film erényeire felhívni a figyelmet.
Bereményi Géza (Tanítványok, Eldorádó, Turné) igényességéről nevezetes. Akár irodalomról, filmről, dalról legyen szó, alkotásai a mai napig érvényesek, érthetők, élvezhetők. (Hány kortársa süllyedt már el örökre?) A kétkedőket már most megnyugtatom, hogy A Hídember esetében is áll mindez.
A korról ezidáig nem láthattunk még a hazai viszonyokat ily részletességgel feldolgozó alkotást. Kiegészíti az eddigieket: A kőszívű ember fiai és a Kárpáthy Zoltán mellé téve teljesebb képet ad. Plusz lehetőség a tévécsatornáknak tavaszi ünnepünkre?
Sokan azt róják fel, hogy unalmas, lapos a történet. Érzelgősen elbeszélt, könnytől elhomályosult dicsőségzengés. Lehet, hogy félreértés áldozatai ők. A Hídember nem kalandfilm. Nem háborúkat és vérben gázoló hősöket láthatunk. A kaland a főszereplőben játszódik le. Ha ezt megpróbáljuk átélni, könnyebb dolgunk lehet, hogy megértsük, esetleg megszeressük a filmek. A mintegy négy évtizedet felölelő alkotás nem vész bele a részletekbe. Nagyvonalú ugrásokkal, a főszereplő sorsát árnyaló történéseket és jelenségeket mutaja be - elkerülendő az unalmat. Csupán az öregkor sakkozós időszakában lassul le egy kicsit. Ám a mesterien kitalált szerkezet átugorja ezt is. A hazai színjátszás színe-java látható, s generációs keresztmetszetét nyújtja a szakmának Bárdy Györgytől Bodó Viktorig. Remek alakításokat láthatunk: a csupán néhány jelenetre feltűnő színészeket is érdemes figyelni.
Eperjes Károly - mint mindig - hihetetlen intenzitással azonosul az általa megtestesített figurával. Nem ripacskodik, nem stilizál: játékával maga is megérteni próbál. Mélyre hatolni, ami persze nem könnyű. Így a hihető Széchenyi-pillanatok mellett láthatunk Eperjes-kliséket is, amelyek azonban mégsem teszik hiteltelenné a figurát. Minden drámaisága és emelkedettsége ellenére a Hídemberben végig megtalálható egyfajta finom humor, a derű és könnyedség keveréke, amely nem ritkán öniróniába csap át, ezzel HIDALVA át a korok közti feszültséget. Be kell látni, hogy minden nemzetnek szüksége van történelmét feldolgozó (ábrázoló, népszerűsítő) filmekre. Moziban, televízióban egyartánt láthatunk hasonló európai darabokat. Ezeknek a filmeknek sajátja egy életpálya (karrier) ábrázolása, a kor megfestése és történelembe ágyazása. A Hídember pedig elég részletesen és szerteágazó módon ábrázolja ahhoz Széchenyi alakját, hogy bankjegy-kép emlékeinknél többre jussunk: sokkal izgalmasabb figura, mint gondolnánk!
Próbáljuk elfeledni minden gyanakvásunkat, hátsó gondolatunkat: csak a filmet nézzük! A kor amelyben egy műalkotás születik - múlandó. S hogy értékeik mi módon viszonyulnak egymáshoz, azt döntse el az utókor.
