A cigarettagyártás milliárdos biznisz (a milliárdok természetesen dollárban értendők), érthető tehát, hogy a nagy cigaretta-gyárosok bármire képesek, csakhogy zavartalanul kereskedhessenek függőséget, és sok esetben rákot okozó termékeikkel. Ebbe a "bármibe" tartozik filmünk főhőse, Nick Naylor (Aaron Eckhart - Neil LaBute háziszínésze) is, akit azért alkalmaznak főnökei, hogy lyukat beszéljen a dohányzás ellenlábasainak hasába. Nick szakmája legjobbja, szellemes és agresszív szónok, a szócsavarás és manipuláció nagymestere, aki bármilyen vesztesnek tűnő helyzetet képes a javára fordítani. Átlátja a rendszert, s benne nemcsak a mások, de a saját szerepét is képes józanul megítélni: egyszóval Nick Naylor vérprofi.
Jason Reitman filmje (igen, a névazonosság nem véletlen, a fiatalember az ismert és sikeres vígjáték-rendező, Ivan Reitman édes gyermeke) a bennfentes szemével tekint arra a cirkuszra, melynek Nick is a szereplői közé tartozik. Persze jártunk már errefelé, nem is egyszer (néhány éve például Michael Mann véresen komoly Bennfentesében szembesülhettünk a dohány-gyártók elleni harc állásával), Reitman azonban más műfajban utazik. A kedves papa nyomdokain haladva az elsőfilmes fiatalember nagyobbrészt a szatíra, kisebb részt a paródia eszközeivel igyekszik képet adni arról, hogy mi is folyik a színfalak mögött, s akárcsak az idősebb Reitman, ő is azon igyekszik, hogy mondanivalóját közönségbarát módon csomagolja. Sikerül például elérnie, hogy miközben egy végtelenül cinikus, minden megnyilvánulásában álságos és mindent a profittal igazoló világról készít tudósítást, ítélete mégse tűnjön túlságosan lesújtónak.
A "Big Tobacco" világa a Thank You For Smoking szerint olyasmi, mint egy színes jelmezbál, ahol mindenki viccesen torz alaknak öltözött. A megjelentek között van gátlástalan újságíró és vörös fejjel ordibáló csúcsmenedzser, atyáskodó birodalomalapító és szemforgató politikus, egyszóval mindenki, aki egy jóféle szatírában lenni szokott, éppen csak a szatirikus hangnem veszett el valahol a bejáratnál. Reitman filmje azonban még így, engedményei ellenére is kitűnik a mezőnyből (ez persze nemcsak dicséret, hanem a mezőny bírálata is egyben): egy helyenként kifejezetten szellemes, máskor inkább csak tűrhetően semmitmondó film került a héten a mozikba, melynek tagadhatatlan érdeme a rövidre fogott (alig másfél órás) játékidő, az energikus nyitány és a mindig hibátlan Robert Duvall szerepeltetése.
